Szülőkategória: Magyar nyelv és irodalom Magyar nyelv és irodalom
Készült: 2018. szeptember 24. hétfő, 14:42 2018. szeptember 24
Írta: Schell Klara Schell Klara
A Mikulás három élete
A tavalyi február szürke volt, hideg, sáros és hosszú, nagyon hosszú. Az
egyik fénytelen, álmosító vasárnap délelőttjén egy, az ókori Egyiptomról
szóló könyvet nézegettünk a fi ammal. Elragadtatva bámulta a múmiákat, a
hatéves fi úkat ugyanis semmi nem nyűgözi le jobban, mint ami ijesztő, ronda,
rohad, vagy félelmetes hangokat ad, esetleg mindezeket együtt nyújtja.
Tudják ezt a játékipar ravasz tervezői is. Hogyan másképp született volna a
Pokémon, a szemgolyó formájú üveggolyó vagy az oly népszerű, a konyha
plafonján örökre nyomot hagyó műtakony. Ez utóbbiról jut eszembe: nem
tudom, próbálták-e valaha a műjégpályát olyan időben, amikor a levegő még
csontig hatóan nedves és hideg, a pálya viszont latyakos, de állíthatom, hogy
nem anyának való az ilyen.
A jégpálya tehát olvadt, a parkba a sár miatt nem mehettünk, így arra
gondoltam, hogy térjünk be a Szépművészeti Múzeumba, és nézzük meg
az egyiptomi kiállítást. A teremőr nénik általában nem szeretik a látogatókat,
különösképp nem a gyerekeket, akik folyamatosan hangot adnak, ujjlenyoma
tokat hagynak maguk után, és a fegyelmezett múzeumi sétasebességet
átlépve cikáznak a tárlók között.
Most sem volt ez másképpen, éreztem a hátamon a haragos tekinteteket.
Tapasztalt szülő ilyenkor nem elegyedik szóba az alkalmazottakkal, tovább
játssza az őgyelgő külföldit. Erre a teremőrök a tárlók üvegére szoktak mutogatni,
hogy „nem-nem”. Egy ilyenkor elhangzó kedves, magyar mondat
hosszú percekre elnémítja őket, csak a csóválás jár körben fejről fejre a teremben,
mint indiánok hegyei közt a jelzőtűz.
Délután háromig maradtunk, átugorva az ebédet, közeledve az uzsonnaidőhöz.
Hazamenet a gyermek elszenderedett a buszon, de amikor le kászálód
tunk, azt mondta, nem álmos és nem éhes, és egyébként mégse paleontológus
lesz, hanem egyiptológus.
Öt órakor aztán, amikor az utolsó virsli is eltűnt otthon a tányérjáról,
elhangzott a kérés: – Anya, csináljunk mi is múmiát!
Általában elég gyorsan reagálok, azt lehet mondani, hogy a találékony
anyák csoportjába tartozom, nem vagyok az a meglepődős meg halogatós
fajta, de most gondolkodóba estem. Mármint az alapanyagot illetően.
A készítés menete mindkettőnk előtt ismert volt hozzávetőlegesen, a bebugyolálandó
test azonban hiányzott. Adott volt ugye a macskánk, aki természetesen
szóba sem jöhetett, és kínálkozott volna néhány plüssállat is, ha
ez nemcsak az én elvetemült anyai agyamban fogan meg, hanem mondjuk
a fi am is felajánlja, hogy jó, akkor tekerjük be Micimackót vagy a Koalát. De nem ajánlotta fel: egészséges csemeteként tőlem várta a megoldást. Fel
volt adva a lecke. Ha eddig Star Wars matrica vagy ősi (egész pontosan triá sz
kori) dinoszauruszcsont kellett, anya előteremtette, csak nem okozhat gondot
akkor egy vacak múmia. Futólag fölmerült bennem Lajos nevű hülye
szomszédunk és egy megrongálódott játék baba is, de a gyermek pszichéjére
való tekintettel mindkét ötletet elvetettem.
Pásztáztam a szobát, néztem a könyvespolcot, a legós dobozt, a hajókat,
s akkor tekintetem az ablakban tengődő maradék csokimikulásokra esett.
Hm. Nem is rossz. Azonnal magam előtt láttam a legnagyobb Mikulást,
amint bebalzsamozva, örök álmát aludva fekszik Röhmertopfb an1, míg
a lelke Sólyom képében egyesül a Nappal. Alsó- és Felső-Egyiptom bajuszos,
szakállas fáraója. A gyerek még semmit sem érzékelt a bennem lepergő
nagyszabású képekből, óvatosan annyit mondtam csak, hogy lemegyek,
megnézem a szerszámok között, megvan-e még az öntapadós krepp papírcsík,
amit a szobafestők hagytak itt.
Megvolt. Ekkor ismertettem csak tervemet a hatévessel, aki azonnal a
szőnyegre költöztette a bebalzsamozandó testeket, hogy Anubisz képében
elvégezhesse a szertartást. A szívet, májat és egyéb nemes szerveket eltávolítottuk,
majd a sótartóba és egy üres kaviárosdobozba raktuk, a Mikulás szívét
ugyanis meg kellett mérni. Úgy tűnt, nem nyomják bűnök a lelkét, ami
nyilván annak is köszönhető, hogy hozzánk sose hozott virgácsot.
A balzsamozás szertartása alatt sajnos ki kellett zárni a szobából a szabályosan
begerjedt macskát, aki valamit hallhatott műveltebb társaitól az
egyiptomi macskamúmiákról, olyan felszabadultság és eufória mutatkozott
ugyanis rajta, hogy teljesen letekerte, mi több, megrongálta az értékes kreppcsíkot.
A művelet közben, bármennyire vigyáztunk is, megsérült a fóliaborítás,
amelyet ezért jobbnak láttam eltávolítani. és akkor, ott, az örök életre való
felkészítés komoly, összehangolt mozdulatait végezve mélységes titok tárult
fel ámuló szemeink előtt.
Hihetetlen dolgot fogok mondani, kicsit habozom is, hogy le merjem-e
írni, amit akkor ott láttam, de kérem, higgyenek nekem.
Az a Mikulás félig nyúl volt.
Kimondtam, tessék, ez a színigazság. A bajusz dudorának a helyén csokoládéból
nyúlpofácska domborodott, a csúcsos süvegen pedig kivehető volt
a nyuszifülek rajzolata. A Mikulás kissé túl tágra és csodálkozóra méretezett
szemei valójában nyusziszemek voltak, a püspöki alak pedig egybeszabott
nyúltest. Valamit akkor megértettem az örök körforgás gondolatából, és
némi kajánsággal nyugtáztam, hogy még sikerült is egyet csavarni a gyártó
gondolatmenetén, azzal ugyanis garantáltan nem számoltak, hogy a nyúlból
lett Mikulás harmadszorra is életre kel majd: hogy harmadik, immár örök
életé ben kreppcsomagolásban, mumifi kálva kering.
A díszítés aprólékos és szórakoztató művelete után pihenni tértünk, mert
másnap óvodába kellett menni. A gyermek ott aztán boldogan elmesélhette,
hogy vasárnap járt a Szépművészeti Múzeumban, és hogy nekünk is van már otthon saját múmiánk, csak a mama otthon nem engedi a konvektor
közelében tartani, mert csöpög. És hogy a múmia valójában csokimikulásból
készült, ami tulajdonképpen nyúl, ezt a mama szúrta ki, és még jó, hogy
a festők hagytak ott papírcsíkot.
Sajnos idén ősszel a díszes múmiáktól meg kellett szabadulnom, pedig
immár iskolássá lett gyermekem szájából elhangozhatott volna az a gyönyörű
mondat, amelyet a lejárt mikik kidobásával megelőztem. Elmesélhette
volna az osztályban, hogy „van otthon igazi múmiánk, csak nagyon molyosodik”.
December elején ismét csokimikulásokat pakoltam a bevásárlókocsiba,
és megálltam a polcokra korán kirakott karácsonyi díszek előtt is. A mézeskalácsok
és habcsókok között óriási mennyiségű előrecsomagolt, kerek csokoládédíszt
találtam. Nem is kerek díszek voltak: inkább olyan tojásformák.
Igen, ahogy kivettem őket a dobozból, határozottan látszott, hogy ezek bizony
hegyes végükkel lefelé néző, aranyszálon függő tojások, amelyeket ezúttal
a karácsonyfára szántak.
Hát csoda, ha az ember folyton gyanakszik?már otthon saját múmiánk, csak a mama otthon nem engedi a konvektor
közelében tartani, mert csöpög. És hogy a múmia valójában csokimikulásból
készült, ami tulajdonképpen nyúl, ezt a mama szúrta ki, és még jó, hogy
a festők hagytak ott papírcsíkot.
Sajnos idén ősszel a díszes múmiáktól meg kellett szabadulnom, pedig
immár iskolássá lett gyermekem szájából elhangozhatott volna az a gyönyörű
mondat, amelyet a lejárt mikik kidobásával megelőztem. Elmesélhette
volna az osztályban, hogy „van otthon igazi múmiánk, csak nagyon molyosodik”.
December elején ismét csokimikulásokat pakoltam a bevásárlókocsiba,
és megálltam a polcokra korán kirakott karácsonyi díszek előtt is. A mézeskalácsok
és habcsókok között óriási mennyiségű előrecsomagolt, kerek csokoládédíszt
találtam. Nem is kerek díszek voltak: inkább olyan tojásformák.
Igen, ahogy kivettem őket a dobozból, határozottan látszott, hogy ezek bizony
hegyes végükkel lefelé néző, aranyszálon függő tojások, amelyeket ezúttal
a karácsonyfára szántak.
Hát csoda, ha az ember folyton gyanakszik?