Részletek

Szülőkategória: Magyar nyelv és irodalom Magyar nyelv és irodalom

Készült: 2018. szeptember 24. hétfő, 14:22 2018. szeptember 24

Írta: Schell Klara Schell Klara

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Darvasi László:

Trapiti, avagy a nagy tökfőzelékháború

Na, Áron?

56

Kavicsvár történelme

Kavicsvár földjét régen, olyan régen, amikor még a bajusz se pöndörödött, a kutyák farka se kunkorodott, szóval régen, nagyon régen a vad bizurr-mizurr nép lakta. Az is lehet, hogy egyáltalán nem volt vad a bizurr-mizurr nép, hanem ellenkezőleg, szelíd volt és kedves. A lényeg az, hogy ennek a jóravaló népnek rengeteg macskája volt, úgymint

sziámi macska,

perzsa macska,

kóbor macska,

tejes bajuszú macska,

vajas bajuszú macska,

lekváros bajuszú macska,

egerésző bajnok macska,

lusta macska,

bolhás macska,

fekete macska,

cirmos macska,

karmolós macska,

nyávogós macska,

dorombolós macska,

néma macska,

csacska macska,

egyszóval rengeteg macskája volt a bizurr-mizurroknak.

7

Azzal az elmés találmánnyal tartották távol az ellenséget városkájuktól, hogy megtanították kórusban nyivákolni a macskáikat. Például nagy támadás készült a város ellen. Akkor mindenki a főtérre hozta a macskáját, némelyik bizurr-mizurr kettőt is cipelt ketrecben, vagy pórázon húzta, az egyik cirmos volt, a másik bolhás, és szépen sorba állították őket a főtéren. Világtalálmány volt ez, nyugodtan ki lehet jelenteni. Mert próbáljon csak meg az ember macskákat sorba állítani! Azóta se sikerült ez senki emberfiának. Igen, ez a mutatvány a világtörténelemben csak a bizurr-mizurroknak sikerült – Kavicsváron, amit akkor még nem Kavicsvárnak hívtak. Ott toporgott az ellenség ágyúkkal és kővetőgépekkel fölfegyverkezve a város kőfala alatt, a katonák dühösen csikorgatták a fogukat, vadul dobogtak a csizmájukkal, és olyan képet vágtak, mint amikor valakinek töri a lábát az új páncélcipő vagy elfogyott a hadiszendvics, és persze arra gondoltak, hogy mindjárt elrabolják a bizurr-mizurroktól az összes aranyat, ezüstöt és mákos kalácsot. A bizurr-mizurr városkapitány levette a sisakját, kikukucskált a bástyafalon, majd intett a cicáknak, kezdhetik a nyivákolást.

Lett is zenebona nyomban!

Ez a megoldás különösen hatásosnak bizonyult. A kavicsváriak elődeit, a bizurr-mizurrokat így sokáig senki sem merészelte háborgatni. Az ellenség azt gondolta, harapós vadállatokat és tortafaló szörnyetegeket tartanak a bizurr-mizurrok a városfalak mögött.

A bizurr-mizurr nép más egyéb furcsa tulajdonságokkal is bírt. Se szeri, se száma az ő különlegességeiknek. Például mindent ellenkezőleg mondtak.

Ha gyerekek azt kiáltozták:

8

– Anyuka, ne vegyél új játékot!,

akkor az azt jelentette, hogy:

– Anyuka, vegyél új játékot!

És ha a gyerekek azt nyafogták:

– Úgy szeretek iskolába járni!,

akkor ez nem jelentett egyebet, mint hogy egyáltalán nem szerettek iskolába járni.

Vagy ha a gyerekek azt mondták:

– Úgy szeretem a tökfőzeléket, a spenótot és a karalábét!,

akkor ez a mondat megint csak azt jelentette, hogy sajnos egyáltalán nem szerették a tökfőzeléket, a spenótot és a karalábét, holott pedig mindenki tudja, hogy a tökfőzeléktől okosak leszünk, a spenóttól erősek, a karalábétól pedig bátrak.

– Tessék kiszállni! – kiáltotta a bizurr-mizurr kalauz.

Erre mindenki beszállt a villamosba.

– Nem szeretlek! – kiáltotta a menyasszony a vőlegénynek a bizurr-mizurr esküvőn.

– Én se szeretlek téged soha! – kiáltotta a vőlegény, és megcsókolták egymást hosszan, s ettől fogva már nem vőlegény és menyasszony voltak, hanem férj és feleség.

Így beszélgettek, így éltek ezek a különös, régen élt emberek.

És hogy milyen különös királyaik voltak?!

Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil

Volt a bizurr-mizurr népnek egy kiváló királya, aki Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emilnek neveztette magát, pedig ő volt az első Emil nevű uralkodó, ráadásul csak egyetlenegy napig uralkodott.

Emil királynak ugyanis kicsi volt a feje. Annyira lötyögött rajta a királyi korona, hogy amikor a hálósipka helyett a kobakjára illesztette, nyomban az orráig csúszott, és ő körülbelül annyit látott, mint egy bányász a bányában, ha kialszik a bányászlámpája.

Emil királyt még a reggeli előtt választották királlyá, ami ugyan meglepő dolog volt, mégsem ok nélküli. Az történt, hogy az előző király éjszaka megszökött a hadügyminiszter nejével, és a búcsúlevelében azt írta, hogy nem jön vissza, ezért a bizurr-mizurr trónt az unokaöccsére, a kis fejű, de annál jobb étvágyú Emilre hagyja. A hadügyminiszter dührohamot kapott, végigpofozta a palota folyosóját díszítő páncélkatonákat, aztán a fájós kezét dörzsölgetve az Emil nevű unokaöcs lakosztályába rontott.

– Nem szökött el a feleségem! – kiáltotta.

– Mi nem történt?! – dörzsölgette a szemét Emil trónörökös.

– Nem te vagy mától a király, Emil! – dörmögte a hadügyminiszter, s horkantott egy nagyot.

10

Emilnek nem kellett kétszer mondani. Még ki sem törölte a szeméből a csipát, máris Kétszázötvenharmadik Emilnek neveztette magát, és áhítatosan a fejére illesztette a koronát. Azon nyomban elsötétült előtte a világ. Emil király botladozva indult reggelizni. Nem látott semmit. Ezért nem is reggelizett, mert egyfelől fogalma sem volt, mi a reggeli, másfelől nem akarta a főtt tojás helyett a sótartót bekapni. Az aztán igazán kínos lett volna egy új királytól. Délelőtt úgy uralkodott, ahogy kell. Kihirdetett néhány fontos új törvényt, eltörölt pár régit, de mindvégig arra gondolt, milyen jót fog ebédelni. Délben már nagyon éhes volt. Ám a koronát most sem vette le a fejéről, így továbbra sem látott semmit. Ebből pedig az következett, hogy újra nem evett. Szegény Emil király kihagyta az ebédet is, pedig bazsalikomos-mandulás kacsasültet sütött a főszakács, és habos-csokoládés tortát tálalt hozzá, dupladupla málnaszörppel.

Délután tovább uralkodott Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil. Hozott néhány új törvényt, eltörölt pár régit. Enyhén szólva egy kissé kedveszegett volt, de a koronát most is a fején tartotta.

– Ki nem lövöldözik, királyom? – kiáltotta rémülten a kancellárja, és hasra vetette magát.

– Nem a hasam korog! – dünnyögte komoran Emil király.

– Nem jó, ha csak nem korog a hasa, felség! – bújt elő a kancellár az asztal alól, és porolgatta magát, mert a királyi palota takarító nénije éppen szabadságon volt.

– Egyáltalán nem vagyok éhes! – kiáltotta Emil király.

– Mindjárt nem lesz vacsora! – hajolt meg a kancellár.

– Egyáltalán nem örülök én ennek – bólintott megkön11nyebbülten Emil király, miközben fogta a koronát, hogy le ne essen a fejéről.

S valóban, nemsokára nem kongattak vacsorára, ami persze azt jelentette, hogy van vacsora, hiszen ha kongattak volna, akkor nem lett volna. Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil elkeseredetten ült a gazdagon megterített asztalnál, mert mindenféle ínycsiklandozó illat facsarta az orrát. A korona azonban továbbra is a fején maradt. Vagyis most sem látott semmit. Megeszi a sótartót, és nevetségessé teszi magát. A hasukat fogják a léhűtő udvaroncok, ő meg köpködi a sót! Esetleg szerencséje lesz, és a lekváros fánkot kapja be. De mi a biztosíték arra, hogy holnap nem a sótartó, vagy ami még rosszabb, a borsos üvegcse kerül a szájába?!

Bekapja a kéztörlő kendőt, a szalvétát, brrr!

Az persze eszébe sem jutott, hogy egy király korona nélkül is nyugodtan reggelizhet vagy vacsorázhat. Sajnos, a királyoknak se jut minden az eszébe, még ha némelyik király azt is gondolja, hogy ő a legbátrabb és a legokosabb, és hogy mindig minden az eszébe jut. Hanem ekkor már olyan éhes volt Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil, hogy nem bírta tovább. Dühében nagyot csapott az asztalra.

– Örökké én leszek a bizurr-mizurrok királya! – kiáltotta, lekapta a koronát a fejéről, a döbbenettől csak hápogó kancellár kezébe nyomta, és nyomban befalt négy kövér kacsacombot, két adag túrógombócot, három adag almakompótot, öt vaníliás minyont, és lehajtott három dupladupla málnaszörpöt. Aztán megtörölte a száját, fölállt, illendően meghajolt, és kisétált a palotából.

Így ért véget Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil dicsőséges uralkodása.

12

Első Legfontosabb Pityuka

Volt egy forradalmi királya is a bizurr-mizurroknak. A királyok ki nem állják a forradalmakat és a forradalmárokat, de Pityuka király tényleg forradalmár volt. Becsületes királyi nevén Első Legfontosabb Pityukának hívták. Nagy orra volt, hosszú és vörös bajusza, és úgy horkolt, mint egy jóllakott apamedve. Viszont csak addig szeretett lovagolni, amíg le nem esett a lóról. Pityuka király meghonosított egy nagyon szép szokást a bizurr-mizurroknál. A koronázási ünnepség után az új bizurr-mizurr király kiválasztotta a legszebb paripát, legott kilovagolt a palotából, elügetett a szalagokkal földíszített, sültkolbász illatú főtérig, és az éljenző bizurr-mizurr tömeg szeme láttára leesett a lováról. Úgy tartotta ez a szép szokás, hogy jó nagyot kellett esni, és nyekkenni sem ártott, meg kétszer oldalra hengeredni a földön a nagyobb hatás kedvéért.

– Nem hurrá, nem hurrá! – kiabáltak a bizurr-mizurrok, és a kalapjukat vagdosták egymáshoz örömükben.

– Nem éljen! Nem éljen! – kiáltozták.

– A bizurr-mizurr király sose esik le a lóról!

Első Legfontosabb Pityuka azért volt forradalmi király, mert azt a törvényt hozta, hogy ami bizurr-mizurr nyelven ezentúl valamit jelent, az nem az ellenkezőjét jelenti, hanem minden azt jelenti, amit valóban jelent. Ha tehát egy bizurr-13mizurr tanító bácsi azt mondja a bizurr-mizurr tanulónak, hogy hm, ez aztán ügyes, akkor ez nem azt jelenti, hogy ügyetlen, hanem tényleg azt jelenti, hogy ügyes.

Na hát, ez aztán bonyolult törvény volt!

A bizurr-mizurr nép bámulta a királyi palota erkélyén álló Első Legfontosabb Pityukát, és nagyon csodálkozott. Hümmögtek, és ahogy vakargatták a fejüket, az olyan szörnyű hangot adott, mint amikor az ügyetlen nebuló száraz szivaccsal dörzsölgeti a krétás táblát.

– Ne csapjon villám a csülkös bablevesbe! Ha nem azt mondja Első Legfontosabb Pityuka, az új király, hogy minden nem azt jelenti, amit jelent, akkor ez nem azt jelenti, minthogy minden továbbra is az ellenkezőjét jelenti.

– Hm! Nagyon nem ügyes! Nagyon nem ravasz! – kiáltozták némelyek lelkesen.

– Ilyen nem okos királyunk volt már, mint Első Legfontosabb Pityuka – gondolták a bizurr-mizurrok, aztán kiáltozni kezdtek.

– Nem éljen!

– Nem hurrá!

– Nem vivát!

És a bizurr-mizurrok továbbra is éppen úgy viselkedtek, mint a régi királyok alatt. Vagyis a beszédjükben továbbra is minden az ellenkezőjét jelentette. Első Legfontosabb Pityuka előbb dührohamot kapott, ő is sorra végigpofozta a palota folyosóin őrködő páncélkatonákat, aztán búskomorság fogta el. Nem volt mit tenni, be kellett látnia, hogy forradalmi törekvései nem hoztak eredményt. Némi tűnődés után fogta magát, és visszatért az eredeti foglalkozásához. Pityuka korábban a bizurr-mizurr templom toronyóráját ja14vította főállásban, mert az órának az volt a szokása, hogy mindennap elromlott egyszer. Pityuka újra órásmester lett, de néha álmában úgy beszélt, kiáltozott szegény, ahogyan mi is. Ha azt kiabálta, hogy éhes, akkor valóban éhes volt. Ha azt motyogta a fogát csikorgatva, hogy nem akar többé király lenni, akkor az tényleg azt jelentette, hogy nem akar többé király lenni.

 

A Mikulás három élete

A tavalyi február szürke volt, hideg, sáros és hosszú, nagyon hosszú. Az
egyik fénytelen, álmosító vasárnap délelőttjén egy, az ókori Egyiptomról
szóló könyvet nézegettünk a fiammal. Elragadtatva bámulta a múmiákat, a
hatéves fúkat ugyanis semmi nem nyűgözi le jobban, mint ami ijesztő, ron-
da, rohad, vagy félelmetes hangokat ad, esetleg mindezeket együtt nyújtja.
Tudják ezt a játékipar ravasz tervezői is. Hogyan másképp született volna a
Pokémon, a szemgolyó formájú üveggolyó vagy az oly népszerű, a konyha
plafonján örökre nyomot hagyó műtakony. Ez utóbbiról jut eszembe: nem
tudom, próbálták-e valaha a műjégpályát olyan időben, amikor a levegő még
csontig hatóan nedves és hideg, a pálya viszont latyakos, de állíthatom, hogy
nem anyának való az ilyen.
A jégpálya tehát olvadt, a parkba a sár miatt nem mehettünk, így arra
gondoltam, hogy térjünk be a Szépművészeti Múzeumba, és nézzük meg
az egyiptomi kiállítást. A teremőr nénik általában nem szeretik a látogató-
kat, különösképp nem a gyerekeket, akik folyamatosan hangot adnak, ujj-
lenyomatokat hagynak maguk után, és a fegyelmezett múzeumi sétasebessé-
get átlépve cikáznak a tárlók között.
Most sem volt ez másképpen, éreztem a hátamon a haragos tekinteteket.
Tapasztalt szülő ilyenkor nem elegyedik szóba az alkalmazottakkal, tovább
játssza az őgyelgő külföldit. Erre a teremőrök a tárlók üvegére szoktak mu-
togatni, hogy „nem-nem”. Egy ilyenkor elhangzó kedves, magyar mondat
hosszú percekre elnémítja őket, csak a csóválás jár körben fejről fejre a te-
remben, mint indiánok hegyei közt a jelzőtűz.
Délután háromig maradtunk, átugorva az ebédet, közeledve az uzsonna
időhöz. Hazamenet a gyermek elszenderedett a buszon, de amikor lekászá-
lódtunk, azt mondta, nem álmos és nem éhes, és egyébként mégse paleonto-
lógus lesz, hanem egyiptológus.
Öt órakor aztán, amikor az utolsó virsli is eltűnt otthon a tányérjáról,
elhangzott a kérés: – Anya, csináljunk mi is múmiát!
Általában elég gyorsan reagálok, azt lehet mondani, hogy a találékony
anyák csoportjába tartozom, nem vagyok az a meglepődős meg haloga-
tós fajta, de most gondolkodóba estem. Mármint az alapanyagot illetően.
A készítés menete mindkettőnk előtt ismert volt hozzávetőlegesen, a bebu-
gyolálandó test azonban hiányzott. Adott volt ugye a macskánk, aki termé-
szetesen szóba sem jöhetett, és kínálkozott volna néhány plüssállat is, ha
ez nemcsak az én elvetemült anyai agyamban fogan meg, hanem mondjuk
a fiam is felajánlja, hogy jó, akkor tekerjük be Micimackót vagy a Koalát. De nem ajánlotta fel: egészséges csemeteként tőlem várta a megoldást. Fel
volt adva a lecke. Ha eddig Star Wars matrica vagy ősi (egész pontosan triász-
kori) dinoszauruszcsont kellett, anya előteremtette, csak nem okozhat gondot akkor egy vacak múmia. Futólag fölmerült bennem Lajos nevű hülye
szomszédunk és egy megrongálódott játék baba is, de a gyermek pszichéjére
való tekintettel mindkét ötletet elvetettem.
Pásztáztam a szobát, néztem a könyvespolcot, a legós dobozt, a hajókat,
s akkor tekintetem az ablakban tengődő maradék csokimikulásokra esett.
Hm. Nem is rossz. Azonnal magam előtt láttam a legnagyobb Mikulást,
amint bebalzsamozva, örök álmát aludva fekszik Röhmertopfan1, míg
a lelke Sólyom képében egyesül a Nappal. Alsó- és Felső-Egyiptom bajuszos, szakállas fáraója. A gyerek még semmit sem érzékelt a bennem lepergő nagyszabású képekből, óvatosan annyit mondtam csak, hogy lemegyek,
megnézem a szerszámok között, megvan-e még az öntapadós krepp papírcsík, amit a szobafestők hagytak itt.
Megvolt. Ekkor ismertettem csak tervemet a hatévessel, aki azonnal a
szőnyegre költöztette a bebalzsamozandó testeket, hogy Anubisz képében
elvégezhesse a szertartást. A szívet, májat és egyéb nemes szerveket eltávolí-
tottuk, majd a sótartóba és egy üres kaviárosdobozba raktuk, a Mikulás szí-
vét ugyanis meg kellett mérni. Úgy tűnt, nem nyomják bűnök a lelkét, ami
nyilván annak is köszönhető, hogy hozzánk sose hozott virgácsot.
A balzsamozás szertartása alatt sajnos ki kellett zárni a szobából a szabályosan begerjedt macskát, aki valamit hallhatott műveltebb társaitól az
egyiptomi macskamúmiákról, olyan felszabadultság és eufória mutatkozott
ugyanis rajta, hogy teljesen letekerte, mi több, megrongálta az értékes kreppcsíkot.
A művelet közben, bármennyire vigyáztunk is, megsérült a fóliaborítás,
amelyet ezért jobbnak láttam eltávolítani. és akkor, ott, az örök életre való
felkészítés komoly, összehangolt mozdulatait végezve mélységes titok tárult
fel ámuló szemeink előtt.
Hihetetlen dolgot fogok mondani, kicsit habozom is, hogy le merjem-e
írni, amit akkor ott láttam, de kérem, higgyenek nekem.
Az a Mikulás félig nyúl volt.
Kimondtam, tessék, ez a színigazság. A bajusz dudorának a helyén csokoládéból nyúlpofácska domborodott, a csúcsos süvegen pedig kivehető volt
a nyuszifülek rajzolata. A Mikulás kissé túl tágra és csodálkozóra méretezett
szemei valójában nyusziszemek voltak, a püspöki alak pedig egybeszabott
nyúltest. Valamit akkor megértettem az örök körforgás gondolatából, és
némi kajánsággal nyugtáztam, hogy még sikerült is egyet csavarni a gyártó
gondolatmenetén, azzal ugyanis garantáltan nem számoltak, hogy a nyúlból
lett Mikulás harmadszorra is életre kel majd: hogy harmadik, immár örök
életében kreppcsomagolásban, mumifkálva kering.
A díszítés aprólékos és szórakoztató művelete után pihenni tértünk, mert
másnap óvodába kellett menni. A gyermek ott aztán boldogan elmesélhette,
hogy vasárnap járt a Szépművészeti Múzeumban, és hogy nekünk is van már otthon saját múmiánk, csak a mama otthon nem engedi a konvektor
közelében tartani, mert csöpög. És hogy a múmia valójában csokimikulásból készült, ami tulajdonképpen nyúl, ezt a mama szúrta ki, és még jó, hogy
a festők hagytak ott papírcsíkot.
Sajnos idén ősszel a díszes múmiáktól meg kellett szabadulnom, pedig
immár iskolássá lett gyermekem szájából elhangozhatott volna az a gyönyö-
rű mondat, amelyet a lejárt mikik kidobásával megelőztem. Elmesélhette
volna az osztályban, hogy „van otthon igazi múmiánk, csak nagyon molyosodik”.
December elején ismét csokimikulásokat pakoltam a bevásárlókocsiba,
és megálltam a polcokra korán kirakott karácsonyi díszek előtt is. A mézeskalácsok és habcsókok között óriási mennyiségű előrecsomagolt, kerek csokoládédíszt találtam. Nem is kerek díszek voltak: inkább olyan tojásformák.
Igen, ahogy kivettem őket a dobozból, határozottan látszott, hogy ezek bizony hegyes végükkel lefelé néző, aranyszálon függő tojások, amelyeket ez-
úttal a karácsonyfára szántak.
Hát csoda, ha az ember folyton gyanakszik?

1. Miért éppen az egyiptomi kiállítást nézték meg és nem az antik gyűjteményt?
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

2. Mire vonatkozik a következő szövegrészlet: „mint indiánok hegyei közt a jelzőtűz”? Satírozdbe a helyes válasz betűjelét!
A A teremőrök egymással való kommunikációjára.

B A kiállításon útvonalat kijelölő jelzőfényekre.
C Az anya és a gyerek titkos kommunikációjára a múzeumban.
D Az anya és a teremőrök közötti különös kommunikációra.

3.Kinek/kiknek a nézőpontjából olvashatjuk az elbeszélést? Satírozd be a helyes válasz betűjelét!
A A gyerek nézőpontjából.
B A teremőrök nézőpontjából.
C A szülők nézőpontjából.
D Az édesanya nézőpontjából.

4. Hogyan járultak hozzá a szobafestők a Mikulás mumifkálásához?
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

5. Mit tudunk meg a szöveg alapján az ókori egyiptomi vallásról? Satírozd be a helyes válasz
betűjelét!
A A piramisokat azért építették, hogy oda temetkezzenek.
B A sólyom az egyik egyiptomi isten, Hórusz jelképe.
C Halottaikat gondosan felkészítették az örök életre.
D Sok istenük közül Anubiszt tisztelték a legjobban.

6. Miért kellett megmérni a Mikulás szívét? Satírozd be a helyes válasz betűjelét!
A Megtudják, hozott-e virgácsot.
B Megtudják, mennyit nyom egy szív.
C A teremőrök is így mutatták be a múzeumban.
D Az egyiptomiak szertartását követték.

7. Fogalmazd meg egy mondatban a nagy titkot, amelyre a mumifkálás során fény derült!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

8. Nevezd meg pontosan a Mikulás három életét!
1. élet: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
2. élet: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
3. élet: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
9. Az alábbiak közül melyik tárgynak lehet még a csokimikuláshoz hasonlóan több élete a szöveg alapján? Satírozd be a helyes válasz betűjelét!
A A csillagdísznek.
B A csillagszórónak.
C   A karácsonyfadísznek.
D Az adventi koszorúnak.

10. Mennyi idő telik el a novella kezdete és vége között? Satírozd be a helyes válasz betűjelét!
A 1 nap
B több nap
C több hét
D több hónap

11. Értelmezd az elbeszélés utolsó mondatát a szöveg alapján!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Szabó Palócz Attila: Zöldleveli Kótyonfitty

a kalandor béka legnagyobb szerelme

- mesejáték -

Személyek:

Zöldleveli Kótyonfitty, főméltóságú nagyágyú, kalandor béka

Brekkkanyó, Kótyonfitty nagymamája

Brekkkapó, Kótyonfitty nagypapája

Zsörtölőszép, eltévedt királykisasszony

Vaszdira Karó, a ravaszdi róka koma

Röptike, az énekes csavargóleány

Bohócz, aki csak bohóc

Történik egy tűzforró nyári napon, egy ismeretlen, mesebeli,
kék vizű folyó partján, ahol a folyam az erdőszélhez ér
majd messze mélyen elvész az erdő sűrűjében.

(Brekkkapó és Brekkkanyó a folyó partján sütteti a háját. Lábukat a vízbe lógatják, fejük elegánsan, ám mégis lezserül hátravetve.

A távolból éktelen brekkkegés hallatszik, de a nagyszülők nem zavartatják magukat.

Egy idő után a brekkkegésbe egy-egy éljenző kiáltás is elvegyül, majd a felkiáltások egyre kivehetőbbeké, felismerhetőbbeké, érthetőbbekké válnak. Úgy mint:

- Éljen Zöldleveli!

- Kótyonfitty a győztes!

.. .és hasonlók.)

Röptike: (a szárnyával hevesen hadonászva az erdő mélye felől érkezik, arca egy adta vidor, kapkodva beszél, mert szeretné mielőbb elmondani a jó hírt a nagyszülőknek.) Brekkkapó! Brekkkanyó! Jajjj. Hallottátok a nagy hírt? Ez fantasztikus! Hatalmas szenzáció!

Brekkkanyó: (öregesen. de az érdeklődéstől elcsigázottan mielőbb szeretné kiszedni a jövevényből az említett hírt.) Mi az? No, mi történt? Mi az a nagy hír?

Röptike: Ez fantasztikus, Brekkkanyó! Az újságok tele lesznek vele! Az unokátok ott lesz a címoldalon! Holnap okvetlenül vegyétek meg az összes erdei és mezei lapot!

Brekkkanyó: Lassabban, Röptike, hogy követni tudjalak! Mit követett el már megint az az én rosszcsont egy unokám?

Röptike: De Brekkkanyó, hát mit követett volna el? (Ünnepélyes hangba vált.) Zöldleveli Kótyonfitty mától egy álló esztendeig az erdő s a mező legnagyobb hőse! Halljátok ezeket a kiáltásokat, ezt az eszeveszett lármát? Ma mindenki a ti unokátokat ünnepli!

Brekkkapó: Ez teljesen lehetetlen! Még, hogy az a rosszcsont, mihaszna kölköt! Ugyan már, Röptike! Agyadra ment a tücsökzene?

Röptike: Szenzáció! Zöldleveli Kótyonfitty megnyerte a Faluszéli Brekkkegőversenyt! Fantasztikus! Szenzáció! A ti remekbeszabott unokátok!

Brekkkapó: Mit?! A Faluszéli Brekkkegőversenyt? Ő?!

Brekkkanyó: Ez fantasztikus!

Brekkkapó: Hát, mi tagadás, az én unokám, ugye.

Brekkkanyó: És hol van most?

Röptike: Még az erdőben, a versenypályán.

Brekkkapó: Hát, mi tagadás, annak idején, ifjonc koromban, amikor még jobban bírtam a brekkkegést, én is szép sikerrel szerepeltem a Faluszéli Brekkkegőversenyen, de megnyernem sohasem sikerült.

Röptike: Éljen Zöldlevei Kótyomfitty, az idei brekkkegőverseny győztese!

Brekkkanyó és Brekkkapó: Éljen!

Röptike: Gyertek ti is ünnepelni!

Brekkkapó: Igen, gyerünk! Nekem mennem kell, hadd gratuláljak az én kisunokámnak!

Brekkkanyó: Ugye, lányom, és akkor most Kótyonfitty viselheti egy álló esztendeig a főméltóságú nagyágyú megtisztelő címet?

Röptike: Bizony ám, Brekkkanyó! Zöldleveli Kótyonfitty az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja egy álló esztendeig!

Brekkkapó és Brekkkanyó: Éljen!

(Nagy sietve mindhárman az erdő mélye felé távoznak, hogy csatlakozzanak az ünneplő, ricsajozó tömeghez. Zöldleveli Kótyonfitty az ellenkező irányból, lopakodva érkezik.)

Zöldleveli: (még liheg, úgy kifulladt a nagy brekkkegésben és a sok futásban.) No, most szeretném látni, vajon kit ünnepelnek odabent az erdő sűrűjében. Még nagy szerencsém ám, hogy én vagyok az ünnepelt, mert egyébként komolyan zavarba jönnék. Megsúgom nektek: én vagyok Zöldleveli Kótyonfitty, főméltóságú nagyágyú. De el ne mondjátok ám senkinek! Így is alig sikerült meglógnom tőlük. Ha rajtuk múlna, most akár holnap reggelig is ott tartanának, csak azért, hogy legyen kit ünnepelniük. Pedig, higgyétek el nekem, egy ilyen nehéz, kimerítő verseny után nem is vágyik másra egy magamfajta béka, csak egy kiadós pihenésre. No, de nem féltem én őket, úgy hallom, jól mulatoznak az ünnepelt nélkül is. Csak ne kellett volna az egész erdőt meg a fél mezőt megkerülnöm miattuk! Egészen körbe kellett jönnöm, nehogy észrevegyék, hogy megszöktem tőlük.

Vaszdira Karó: (mintha csak a semmiből bukkant volna elő, egy hirtelen ugrással ott terem Zöldleveli előtt, aki úgy megrémül tőle, hogy majdnem hanyatt esik.) Ejnye-ejnye! Hát ilyen ijedős manapság tifelétek egy főméltóságú nagyágyú?

Zöldleveli: Vaszdira! Mit keresel te itt? És hogy kerülsz ide?

Vaszdira Karó: Csak gratulálni szerettem volna a fenséges győzelemhez és tiszteletemet akartam tenni az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja előtt.

Zöldleveli: A kórságot hoztad rám. (Vaszdira Karóra emeli a tekintetét.) Ez mind rendben is van, amit mondasz, és nagyon szépen köszönöm, de akkor sem értek valamit. Ha jól tudom, neked most egy egészen másik mesében kellene lenned. "A Ravaszdi Róka koma színre lép". Ha sokáig téblábolsz itt, elszalasztod a bonyodalmat és felborul az egész mese!

Vaszdira Karó: Igen, igen. Tudom ezt magam is. De hallottam a nagy hírt és nem bírtam ki, hogy ne ugorjak át ide, gratulálni neked.

Zöldleveli: De ebben a mesében itt nincs is szükség Ravaszdi Róka komára!

Vaszdira Karó: (ravaszul.) Ugyan, Zöldleveli Kótyonfitty, barátom, hát úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy Ravaszdi Róka komára pedig minden mesébe szükség van. Hát milyen mese is volna az, amelyikben nincs egy Ravaszdi Róka koma?!

Zöldleveli: (elgondolkodik a kérdésen, töpreng magában.) Nos. Hát. Hogy is?. Hogy is mondjam meg neked, hogy ne sértselek meg vele.? Szóóóval. Az egy nagyon jó mese volna! Szép, kedves, aranyos gyermekmese!

Vaszdira Karó: Ravaszdi Róka koma nélkül?!

Zöldleveli: Igen, nélküle! Ravaszdi Róka koma nélkül!

Vaszdira Karó: No, mindegy, megsértődni most már nincs időm. Rohanok vissza a másik mesébe, nehogy lekéssem a bonyodalmat! Még egyszer gratulálok főméltóságú nagyágyú uramnak!

Zöldleveli: Köszönöm, köszönöm, csak eredj már!

Vaszdira Karó: (amilyen hirtelen és váratlanul megjelent, most ugyanúgy, mintha csak a semmiben tűnne el.) A viszont látásra, kedves barátom!

Zöldleveli: (morog magában.) Hát kellett ennek pont most betoppannia? Milyen mese lesz most ez így? Már tényleg egy mese sem múlhat el ravasz róka nélkül? (Mesélni kezd:) Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr. Élt egyszer egy varangyos kis béka, Zöldleveli Kótyonfitty, aki ebben az évben megnyerte a Faluszéli Brekkkegőversenyt. És akkor teljesen váratlanul betoppant az életébe Vaszdira Karó, a ravaszdi róka koma. Ahogy ott ücsörgött az erdő szélén, az ismeretlen, mesebeli, kék vizű folyó partján, az erdő felől valami különös motoszkálást hallott. (Az erdő felől valami különös motoszkálás hallatszik; Zöldleveli hirtelen odanéz.) Hmmm. Már végetért volna a nagy ünneplés? No, szép kis Brekkkegőverseny.! Szép kis főméltóságú nagyágyú vagyok én, ha ilyen hamar ráunnak az ünneplésre.! Vajon ki lehet ez?

(Zsörtölőszép királykisasszony rangjához méltó öltözékben az erdő felől érkezik, ám ruhája szakadozott, látszik rajta, hogy sokat kószált a számára ismeretlen erdőben. Úgy bolyong a folyóparton, mint aki eltévedt, s nem találja a hazafelé vezető utat.

Zöldleveli Kótyonfitty, amikor megpillantja őt, fedezékbe ugrik, elbújik egy bokor mögé.)

Zsörtölőszép: (leguggol a folyóparton, a vizbe mártja a kezét.) Kellett nekem így elkóborolnom! Már több órája bolyongok ebben a kiismerhetetlen erdőségben, és úgy tűnik, most már sohasem fogok hazatalálni, brühühühühü. (Elpityeredik, a ruháját nézegeti.) A ruhámat is teljesen tönkretettem, össze-vissza szakadozott. Nem is csoda, hiszen minden bokorba, ágba beleakadok. (Elsírja magát.) Mi lesz most velem? Nemsokára besötétedik, én meg egyedül vagyok itt, az erdőben.

Zöldleveli: (elődugja fejét a bokor mögül, hallgatózik, s közben egyre közelebb merészkedik.)

Zsörtölőszép: (Még mindig pityereg.) Nagyon ki fogok kapni, ha apám, a király megtudja, hogy így elcsavarogtam. Mindig mondta, hogy nincs nagyobb szégyen, mint amikor egy uralkodó eltéved a saját országában. Egy királykisasszony sem bolyonghat el csak úgy tétován, amerre a sorsa hozza. Mi lesz most velem?

Zöldleveli: (most már annyira felbátorodott, hogy egészen közel merészkedett Zsörtölőszéphez.)

Zsörtölőszép: (kitartóan pityereg tovább.) Édesapám, bocsánatot kérek! Kérlek, küldj értem valakit! Igazad lesz, bármi legyen is a rám szabott büntetés. (Ebben a pillanatban a ruháját igazgatva félrefordul, s megpillantja a könnyei látványától elérzékenyült Zöldlevelit, aki már szinte mellette áll.)

(Hirtelen mindketten megszeppennek.)

Zsörtölőszép: (felugrik és néhány lépésnyit hátrál ijedtében.)

Zöldleveli: (előbb utánalép, majd ő is inkább az ellenkező irányba somfordál.) Hát. Izé. Hogy is.?

Zsörtölőszép: Egybééé-ka.!

Zöldleveli: Nos, hát ahogy így elnézem magamat, tényleg mintha béka volnék.

Zsörtölőszép: Egybééé-ka.!

Zöldleveli: Igen, egy béka. Mi más is lehetnék így, egymagamban? Bééé-ka. (Mélyen meghajol a királykisasszony előtt.) Zöldleveli Kótyonfitty, az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja, az idei Faluszéli Brekkkegőverseny győztese, alázatos szolgálatára gyönyörűszép hercegnőmnek!

Zsörtölőszép: És milyen ismerős ez a kuruttyolás. Mintha már hallottam volna valahol.

Zöldleveli: Brekkk.! Ha tudná fenséged, hány estét és éjszakát brekkkegtem és kuruttyoltam végig az ablaka alatt.

Zsörtölőszép: Lehet, hogy valamit jelentenek is ezek a hangok? Mintha mondani akarnál nekem valamit.

Zöldleveli: Hogy én?! Ugyan!

Zsörtölőszép: A kutyák nyüszítésében és csaholásában fel tudom ismerni, hogy bánatról vagy örömről mesélnek nekem, a macskák dorombolása és nyávogása között is van különbség, mindegyikkel mást és mást mondanak. De a békák nyelvét nem ismerem, nem tudom, egy-egy hanggal mit is akarnak kifejezni.

Zöldleveli: (gúnyolódva.) Brekkk.! Kurutty-kurutty. Brekkk. Kurutty-kurutty. Brekkk. Kurutty-kurutty. Brekkk. Kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: Vajon mit akarhatsz most mondani nekem?

Zöldleveli: Pedig szerintem egy uralkodó számára az is hatalmas nagy szégyen ám, ha nem ismeri az összes alattvalóinak a nyelvét! A kutyák és a macskák nyelvét igen, a békákét meg nem?! Hát milyen megkülönböztetett állatfajok ezek a cicák és az ebek? És velünk, szegény szerencsétlen brekkkegőkkel mi lesz? Ki viseli most majd gondunkat? Ki uralkodik felettünk? Kurutty-kurutty?

Zsörtölőszép: Most mintha valami vádat éreznék ebben a kuruttyolásban. Mivel vádol engem ez a brekegés?

Zöldleveli: Talán inkább azt kellene kérdezned, kedves királykisasszony, hogy mivel nem. Apád, a király, dühöngeni fog, ha megtudja, hogy eltévedtél az erdőben.

Zsörtölőszép: (megsimogatja Zöldleveli arcát.) Te kis barátságos béka, te. Bár csak érthetném a szavaidat.

Zöldleveli: Brekkk.! Kurutty-kurutty. Mi érthetetlen van ebben?

Zsörtölőszép: Esküszöm, ha egyszer hazatalálok és kiheverem azt a verést, amit ezért az elcsavargásért kapok majd a királytól, a kutyák és a macskák helyett a békák lesznek a legjobb barátaim. És a nyelveteket is megtanulom, mert nem is rendes uralkodó az, aki nem ismeri összes alattvalójának az anyanyelvét.

Zöldleveli: (elérzékenyülten.) Kurutty-kurutty. Kurutty.

Zsörtölőszép: Most tovább kell mennem, talán még sötétedés előtt hazaérhetek. Addig is, ezt a csókot hagyom itt emlékbe neked. (Egy cuppanós puszit nyom Zöldleveli homlokára.)

Zöldleveli: (még inkább elérzékenyül.) Kurutty.

Zsörtölőszép: Talán a hazafelé vezető utat is meg tudnád mutatni nekem. Hiszen biztosra veszem, hogy te ismered az erdőt. De hiába, szavaidat úgysem érteném! Szerbusz, kicsi béka barátom! (Az erdővel ellenkező irányban távozik.)

Zöldleveli: (még mindig a meghatódottsággal és az elérzékenyüléssel küszködve, de már egyre inkább töprengőre fogva a dolgokat.) Brekkk. Izé. Még, hogy kurutty-kurutty.!? Hanem, ha abban az irányban haladsz tovább, kedves kis királyleány, amerre most indultál, holnap estig sem érsz haza, nemhogy még most, sötétedés előtt. A királyi palota az erdő másik végében van. Brekkk! Jaj, csak most teremne itt valaki, aki segíteni tud!

Vaszdira Karó: (ugyanúgy a semmiből és teljesen váratlanul jelenik meg, mint az imént; ünnepélyesen. majdhogynem kiabálva beszél.) Hipp-hopp, itt vagyok, minden étket felfalok!

Zöldleveli: (ijedten hátraugrik.) Brekkk.!

Vaszdira Karó: Mélységes mély tiszteletem az erdő s a mező főmétóságú nagyágyújának!

Zöldleveli: Vaszdira Karó, a frászt hozod rám! Csak tudnám, hogy csinálod ezt, hogy folyton úgy bukkansz elő, mint derült égből a villámcsapás.!

Vaszdira Karó: Mi sem egyszerűbb ennél: csak követem a mese fonalát.

Zöldleveli: Kérlek, a jövőben légy óvatosabb. Még egy ilyen ijedtség, és a nyakamba hullik egy szívroham. Túl fiatal vagyok én még ahhoz, úgyhogy lehetőleg kíméld az idegeimet!

Vaszdira Karó: Te sóhajtoztál, hogy (gúnyolódva:) "bár csak teremne most itt valaki, aki segíteni tud", hát a hívásodra azonnal megjelentem.

Zöldleveli: (előbb csak elgondolkodik.) Hogy én? Brekkk.? Izé. (Majd hirtelen, pánikhangulatban ugrik fel.) Jaj, hát persze! Kurutty-kurutty a mindenit! Te, a király lánya. Tudod, a palotából! Eltévedt az erdőben. (Zsörtölőszép után mutat.) Arra indult! Így sohasem fog hazatalálni.

Vaszdira Karó: Hát abban az irányban biztosan nem!

Zöldleveli: (örömujjongásban.) Te róka vagy! Érted? Te róka vagy!

Vaszdira Karó: Igen. Nagy eset. Ravaszdi Róka koma, minden mesék Ravaszdi Róka komája, alázatos szolgálatára. És.?! Mi van akkor?

Zöldleveli: Tőled meg fog ijedni! Érted már?

Vaszdira Karó: Akárcsak te is! Hát milyen mese ez? Itt mindenki ilyen ijedős?

Zöldleveli: Szaladj utána! Tőled meg fog ijedni, és mindig elmenekül előled. Mindig az ellenkező irányba szalad majd, mint amelyikből te közelítesz feléje! Segíts neki, hogy hazataláljon, kérlek! Tereld a királyi palota felé!

Vaszdira Karó: Miért jó az neked, ha a királylány megijed tőlem?

Zöldleveli: Mert akkor majd végre hazamegy. No, eredj már! Mire vársz még?

Vaszdira Karó: Hipp-hopp ott vagyok, minden étket felfalok! (Régi jó szokásához híven, mintha csak a semmiben tűnne el hirtelen.)

Zöldleveli: (megkönnyebbülten felsóhajt.) Kurutty-kurutty.! (Zsörtölőszépre emlékezik.) És milyen tündérien mondta: "Egy bééé-ka." Ahogy csak egy hercegnő tudja mondani! "Egy bééé-ka." Szívem csücske, lelkem legkedvesebb királykisasszonya. Érted sajog a szívem. Ha tudnád, hány éjszakát virrasztottam már végig az ablakod alatt kuruttyolgatva.!

(Az erdő felől ismét felerősödik az ünneplő sokaság hangja, a kiáltozásuk máris kihallatszik a folyópartra:

- Megtalálunk. Zöldleveli!

- Éljen az ünnepelt!

- Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, a Faluszéli Brekkkegőverseny győztese!

- Éljen a bujdosó!

- Éljen az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja! Majd skandálni kezdenek:

- Zöld-le-ve-li! Zöld-le-ve-li! Zöld-le-ve-li!.

Skandálva vonulnak be a színpadra, élükön Röptikével, Brekkkapóval és Brekkkanyóval. Szinte az erdő összes állata felvonul a maga pompájában ebben a tarka kavalkádban.)

Röptike: (hevesen hadonászik szárnyával.) Itt van! Én pillantottam meg elsőként! Én találtam meg!

Brekkkanyó: Kisunokám!

Brekkkapó: Gyermekem!

Mindannyian: (körülveszik az álmodozó Zöldlevelit.) Éljen a Faluszéli Brekkkegőverseny győztese, éljen Zöldleveli Kótyonfitty, az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja! Éljen, éljen, éljen!

Röptike: Éljen!

Zöldleveli: (kelletlenül) Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm, no.

Brekkkapó: (gratulál, megszorítja kisunokája kezét.) Gratulálok, fiacskám! Ez aztán tényleg nem semmi! A Faluszéli Brekkkegőversenyt megnyerni nem kis dolog. Igazán, igazán büszke vagyok rád! (Megpuszilja Zöldlevelit.)

Zöldleveli: Köszönöm szépen, nagyapó!

Brekkkapó: Mi tagadás, fiam, be kell ismernem, hogy a te korodban, amikor még olyan fiatal voltam, mint most te, én is indultam ám ezen a versenyen, de soha nem voltam olyan jó brekkkegő, hogy meg is nyerhettem volna. Pedig annak idején minden serdülő békafi álma volt, hogy egyszer majd ő viselheti egy álló esztendeig az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja megtisztelő címet. Akinek életében ez egyszer is sikerült, mindörökre beírta magát az erdő s a mező történelmébe.

Röptike: (vezényel.) Egy-két-há'-és!

Mindannyian: Éljen az új főméltóságú nagyágyú!

Brekkkapó: Éljen Brekkkapó szeme fénye! Nevemre mondom, mától te vagy a családunk büszkesége és legféltettebb kincse! (Megveregeti kisunokája vállát.)

Röptike: Éljen! Éljen! Éljen!

Brekkkapó: (tudálékosan.) Brekkk!

Zöldleveli: (nagyon-nagyon-nagyon, rettenetesen szomorúan.) Kurutty-kurutty.

Röptike: (vezényel.) Egy-két-há'-és!

Mindannyian: Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, Brekkkapó családjának büszkesége és legféltettebb kincse!

Brekkkanyó: (megragadja a karját és félrevonja szomorkodó unokáját.) Miért lógatod az orrod, gyermekem? Valami baj van talán? Nem örülsz a győzelemnek? Vagy az ünneplés zavar? Mindenki téged ünnepel, te pedig szomorkodsz itt, elszöksz az ünnepségről és mintha a szemed is könnyes volna. No, mesélj csak el szépen mindent vén nagyanyádnak! De azonnal!

Zöldleveli: Nagy az én bánatom, nagyanyó.

Brekkkanyó: Hát létezhet, hogy egy főméltóságú nagyágyú bánatos legyen?

Zöldleveli: De még mennyire, nagyanyó. Létezik bizony, de még mennyire, hogy létezik!

Brekkkanyó: Mi nyomja a lelkedet, Kótyonfittyem, legkedvesebb unokám?

Zöldleveli: Reménytelen szerelem, nagyanyó.

Brekkkanyó: Ezért szomorkodsz? Nincs szebb dolog annál, mint amikor valaki szerelmes. Egy főméltóságú nagyágyú szerelmének pedig nincs olyan békalány, aki ellent tudna állni.! Ki az a szerencsés brekkkleány?

Zöldleveli: Látod, épp ez a baj, nagyanyó. Akit én szeretek, az nem brekkkleány!

Brekkkanyó: Kurutty, édes fiacskám?!

Zöldleveli: Igen, jól hallottad, nagyanyó! Én egy emberlányt szeretek.

Brekkkanyó: (rémületében összecsapja a tenyerét.) Békalencsémre mondom, megvesztél, gyermekem! Elment a józan eszed? Agyadra ment a győzelem?

Zöldleveli: Egy emberlány az, akit szeretek. A király leánya a palotából. Őt szeretni imádattal, az én szívem már csak érte dobog, nélküle élni sem tudok tovább.

Brekkkanyó: Miért nem ezzel kezdted, gyermekem? (Teljesen megnyugodva.) Ha beteg vagy, orvost kell hívni. Nagyon nagy lehet most a lázad, biztosan szédülsz is.

Zöldleveli: A szerelemtől estem szédületbe. Ha csak egyszer hallanád, nagyanyó, milyen tündérien tudja mondani: "Egy bééé-ka." Éjszakákat virrasztottam át az ablaka alatt kuruttyolva, az ablakában gubbasztottam, amíg egy szolga le nem söpört onnan. Amikor kiment a szobájából, a levetett ruhájába bújtam, hogy magamba szívjam az illatát.

Brekkkanyó: Mindjárt készítek neked hidegvizes borogatást a homlokodra.

Zöldleveli: Nem! A homlokomat nem adom! Oda lehelte csókját. Nem adom! Most járt itt, mielőtt ti megjöttetek volna, eltévedt, bolyong az erdőben.

Brekkkanyó: Micsoda?! Szegény teremtést itt éri a végzet, ha estig sem talál haza!

Zöldleveli: Ne aggódj, már utána küldtem Vaszdira Karót, hogy vezesse haza.

Brekkkanyó: No még csak akkor van igazán okom az aggodalomra, ha Vaszdirára bíztad a sorsát! (Majd hirtelen megdöbbenéssel:) Egyébként is: mit keres Vaszdira Karó ebben a mesében?!

Zöldleveli: Hát. Belecsöppent.

Brekkkanyó: Nem tetszik ez nekem, kisunokám!

Zöldleveli: "Egy bééé-ka." Ha csak egyszer hallanád a hangját.! "Egy bééé-ka." Hát nem tündéri, nagyanyó?

Brekkkanyó: De, igen, rettenetesen tündéri. (Gúnyolódva:) "Egy bééé-ka."

Zöldleveli: Búcsúzóul egy csókot lehelt a homlokomra, s én a csodára vártam, nagyanyó. A csodára, amelyik nem történt meg, amelyik nem teljesedett be. Mert én nem vagyok egy elvarázsolt herceg, akit hajdan békává változtatott egy gonosz boszorkány. Nem én vagyok az az elvarázsolt herceg, akit homlokon csókol a királykisasszony, s azonmód visszaváltozik főúri daliává, hogy ott helyben kölcsönössé legyen a szerelem. Én csak egy egyszerű béka vagyok. Egy közönséges varangyos! Egy közönséges Zöldleveli Kótyonfitty, a legközönségesebb főméltóságú nagyágyú. Hát így aztán tényleg nem is gyúlhat szerelemre egy hercegkisasszony szíve, ha megpillant engem ilyen. Ilyen. Ilyen varangyosan, ilyen közönségesen. Még a csók sem segít, amit a homlokomra kaptam, a várva várt csoda ezúttal sajnálatos módon elmaradt. A legeslegközönségesebben - elmaradt! EL-MA-RADT! Érted, nagyanyó? Elmaradt! Mert én nem vagyok egy elvarázsolt herceg, hanem a legközönségesebb, leghétköznapibb, legvarangyosabb "bééé-ka." (Pityereg.)

Brekkkanyó: Hogyan vigasztalhatnálak meg? Szerelemre nincsen gyógyír, gyermekem.

Vaszdira Karó: (ismét teljesen váratlanul bukkan elő a semmiből.) Főméltóságú nagyágyú uramnak alázatos tisztelettel jelentem, Zsörtölőszép királykisasszony egészségben és egészben hazatalált, és a királytól alaposan kikapott, amiért így elcsavargott! (Valamelyest közvetlenebb hangnemben folytatja.) Addig rendben is volt minden, amíg a király utánam nem küldte a vadászait. Lehet, hogy még mindig a nyomomban vannak, habár igyekeztem lerázni őket. Mégis jobb volna, ha ez az ünneplő sereglet most gyorsan szétszéledne, nehogy valami nyomon mégis idetaláljanak a vadászok.!

Brekkkanyó: (az ünneplő sokasághoz kiált.) Gyorsan tűnjön el mindenki! Hamar, hamar! Vaszdira Karó a király vadászai elől menekül! Minden pillanatban itt lehetnek! (Odaszalad és terelgeti őket.) Gyorsan! Gyorsan! Mindenki hazafelé! Mindenki bújjon el! Mindenki fedezékbe!

(Az ünneplő sokaság hirtelen szétszéled, mindenki eliszkol, az erdő s a mező lakói eltűnnek a színről. Csak Brekkkapó válik ki közülük és ugrik oda hitveséhez és unokájához.)

Brekkkapó: (zavarban.) Vadászok? Hol? Miért? Brekkk? Kire? Mire? Kurutty? Mikor? Mi tagadás? Tiltott vadak? Védett vadak?.

Vaszdira Karó: Ugyan, Brekkkapó, nem kell annyira megijedni! Hát ki hallott még olyat, hogy békákra vadásznának a király vadászai?

Brekkkapó: A király asztalán ínyenc falatnak számít a sült békacomb. Nekem fontosabb a combom, minthogy a tányérján végezzem!

Vaszdira Karó: De békákat fogni sem a vadászait szokta kiküldeni!

Brekkkapó: (nem szűnő félelemmel.) Hogy is. Meg az izé. Sőt. Igaz is! Mi tagadás, igazad van!

Brekkkanyó: Jobb volna mégis fedezékbe húzódnunk. Ha nem is békákra vadásznak, a lovaikkal akkor is agyontaposhatnak bennünket, és még csak annyit se mondanak, hogy: Bocsika!

(Mind a négyen fedezékbe húzódnak, ezúttal a bokornak a közönség felé eső oldalára, nekünk háttal. Befelé játszanak.)

Vaszdira Karó: De azért, Brekkkapó, látom, az unokád is rád ütött! Nem is gondoltam volna, hogy az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja így tud pityeregni ijedtében.

Brekkkapó: Halkabban, az Istenért! Hiába bújtunk el a vadászok elől, ha a kiabálásoddal mind idecsődíted őket.!

Brekkkanyó: Kótyonfitty pedig egyébként sem ijedtében pityereg!

Brekkkapó és Vaszdira Karó: (egyszerre, eltúlzott döbbenettel.) Nem?!

Brekkkanyó: Szerelmi bánat sanyargatja szegény kisunokám lelkét.

Brekkkapó: Nofene, hát már ilyen is van neki?

Vaszdira Karó: Vajon melyik lehetett az a tiszteletlen brekkkleány, amelyik visszautasította az erdő s a mező főmél.

Zöldleveli: (dühösen a szavába vág.) Nem kell végigmondanod, Vaszdira! Senki sem utasított vissza. Ez egy reménytelen szerelem.

Brekkkanyó: (erélyesen.) És értelmetlen!

Zöldleveli: (lehangoltan.) Igen, és értelmetlen is.

Brekkkanyó: Butaság!

Zöldleveli: Butaság, nagyanyó.

Brekkkanyó: Őrültség!

Zöldleveli: A legnagyobb őrültség, ami egy békával megeshet!

Brekkkanyó: A király leányába szerelmes az én bolond kisunokám.!

Brekkkapó: (felugrik.) Zsörtölőszép királykisasszonyba?!

Brekkkanyó: (visszarántaná, de nem sikerül neki.) Brekkkapó, az Istenért! Vigyázz, a vadászok.!

Vaszdira Karó: (ő is feláll.) Nem érnek azok már ide ma. Elveszítették a nyomomat!

Brekkkapó: Zsörtölőszép királykisasszonyba szerelmes az én kisunokám?!

Vaszdira Karó: Őrültség!

Zöldleveli: A legnagyobb őrültség, ami megeshetett velem életemben!

Vaszdira Karó: Az imént kértél meg arra, hogy vezessem, tereljem haza a kislányt. Miért nem arra kértél inkább, hogy tartsam itt neked?

Zöldleveli: (most ő döbben meg.) Brekkk?!

Vaszdira Karó: Persze hogy!

Zöldleveli: Neked mi bajod van ilyenkor?

Vaszdira Karó: Elment az eszed, kiskomám!

Brekkkapó: De még mennyire, hogy elment! Szavamra mondom, soha nem hallottam még ekkora őrültséget hosszú-hosszú éveim során. Hogy egy békafiú emberlányba legyen szerelmes.?! Megáll a józan ész és egy helyben toporog!

Zöldleveli: Szerelmünk kölcsönös! Ő is szerelmet vallott nekem, habár nem tudta, hogy értem a szavait, s ő nem is értette az enyémeket. Még egy csókot is lehelt a homlokom közepére. De a várva várt csoda elmaradt, én nem vagyok elvarázsolt királyfi, aki hajdan egy gonosz boszorkány áldozatául esett. Én egy egyszerű béka vagyok, egy közönséges varangyos! És hiába is csókolgatják a világ minden tájáról összesereglett hercegkisasszonyok és királyleányok a homlokom repedtre napestig, akkor sem fogok szépséges, daliás herceggé változni. Én már örök életemre csak egy ilyen ócska varangyos maradok! (Elbőgi magát.)

Brekkkanyó: (együttérzően.) Kurutty-kurutty. (Majd felsóhajt:) Brekkk!

Brekkkapó: Ne bántsd a saját fajtádat, gyermekem! Akárminek születtünk is, minket az nem szabad, hogy zavarjon. Nem szállhatunk szembe önmagunkkal. Főleg nem azzal az önmagunkkal, aminek születtünk. Ha békának születtél, hát az a sorsod, hogy béka légy. Más meg akkor már nem lehetsz! Akármilyen ócska legyen is az a mások szemében, neked a legszebbnek kell látnod azt, hiszen te magad vagy az. Aki pedig még önmagát sem becsüli, az a mások szemében is csak még inkább eltörpíti önmagát. Mások is csak megvetik!

Zöldleveli: (szipog.) Kurutty-kurutty.

Brekkkapó: Ha béka vagy, hát légy béka! Ha varangyos, hát varangyos. Arra kell büszkének lenned, aminek születtél. Légy büszke a békaságodra, és arra is, hogy varangyos vagy! Mert ha a békaságod, a varangyosságod feladod, ha azt veszted el, akkor mindened elveszik.

Vaszdira Karó: Nagyon tanulságos szavak ezek, Brekkkapó.

Brekkkapó: (továbbra is Zöldlevelihez.) A Faluszéli Brekkkegőverseny győztese vagy! El sem tudod képzelni, mekkora megtiszteltetés ez nemcsak neked, de az egész családod számára is!

Brekkkanyó: Neked sikerült elérned azt, amiről mások egész életükben csak álmodozni fognak!

Brekkkapó: Azt, amiről egész életemben nekem is csak álmodoznom sikerült!

Brekkkanyó: A Zöldleveli nevet örökítetted meg ezzel a fenséges győzelemmel! Bevésted családod nevét a történelembe! És még azt mered mondani, hogy nincs mire büszkének lenned?

Zöldleveli: Ezt éppenséggel nem is mondtam.

Brekkkapó: De leócskáztad a fajtádat, a békákat, a varangyosokat!

Zöldleveli: Nem akartam én senkit megbántani, a fajtámat sem akartam megtagadni- (Újra elbőgi magát.) De ki ért meg itt engemet?

Brekkkanyó: Kurutty-kurutty, gyermekem!

Brekkkapó: Ez már nem is kurutty-kurutty, Brekkkanyó, hanem egyenesen brekkk-brekkk! Zöldleveli: Hol van most valaki, aki segíteni tudna rajtam?

Vaszdira Karó: (a rá jellemző váratlansággal és hirtelenséggel a színpad közepére ugrik.) Hipp-hopp, itt vagyok, minden étket felfalok!

(Csend. Senki sem reagál.)

Vaszdira Karó: (újabb lendületet vesz.) Hipp-hopp, itt vagyok, fanfárok, most szóljatok!

(Dobhártyaszaggató erősségű fanfárhangok szólalnak meg.)

Vaszdira Karó: Íme, Vaszdira Karó, azaz minden mesék Ravaszdi Róka komájának eljövetele és megdicsőülése! Vaszdira Karó, a megmentő, aki kihúzza a csávából ifjú barátját, Zöldleveli K.ótyonfitty főméltóságú nagyágyút! Alázatos szolgálatára. (Mélyen meghajol Zöldleveli előtt.)

Brekkkapó: Jó, jó, elég már! Mit akar ez jelenteni? Akármilyen őrült is legyen, azt azért mégsem engedhetem, hogy egy Vaszdira Karó gúnyt űzzön az én megtébolyult unokámból!

Zöldleveli: Nem elég az én bajom magamnak?

Brekkkanyó: Tényleg, Vaszdira, szemtelenség, amit művelsz. Nem szép dolog így viselkedni, amikor magad is láthatod, hogy milyen nagy itt a gond.

Vaszdira Karó: (a saját háta mögé tekinget.) De ki gúnyolódik itt, kérem? Hát nem Kótyonfitty szólított valakit, aki segíteni tudna rajta?

Brekkkanyó: És?

Vaszdira Karó: Én tudok!

Zöldleveli: Ugyan, Vaszdira! Tudjuk rólad, hogy tényleg nagyon szereted a feltűnést, hogy szeretsz a figyelem középpontjában lenni, de ezt most talán mégsem kellene.

Vaszdira Karó: (a szavába vág.) Nem, nem! Nem arról van szó! Félreértettetek! Én tényleg tudok egy nagyon jó megoldást.

Zöldleveli: (feldühödve.) Igen?! El tudod intézni, hogy Zsörtölőszép csókjától elvarázsolt királyfi módjára daliás herceggé változzak? Vagy, hogy a királykisasszony töpörödjön büszke varangyoslánnyá, brekkkleánnyá, ha én csókolom meg őt?

Vaszdira Karó: (diadalittasan üvölt.) Igen!

Zöldleveli: Hogy te?!

Vaszdira Karó: Hát. Izé. Hogy is mondjam.?

Zöldleveli: (gúnyolódva.) Vagy: hogy ne is mondjad, ugye.

Vaszdira Karó: Szóval, hát nem pont én. Izé.

Zöldleveli: Nem pont te, nem pont akkor, amikor kellene, nem pont az, amire szükségem volna, nem pont úgy, ahogy kellene, nem pont.

Vaszdira Karó: Várj, Kótyonfitty! Hallgass végig, kérlek!

Zöldleveli: Végighallgattalak!

Vaszdira Karó: De nem!

Brekkkapó: (Zöldleveli elé áll.) Mindannyian hallgatunk! Mi tagadás, Vaszdira, most aztán a tiéd a szó.

Brekkkanyó: (helyeslően.) Brekkk!

Vaszdira Karó: Nem pont személyesen én, de van egy nagyon jó barátom, aki épp az ilyen esetek zseniális szakértője.

Zöldleveli: (elkeseredetten a földre telepszik, lábát a vizbe lógatja.) Hát lehet az ilyen esetekkel bármit is kezdeni?

Vaszdira Karó: Hát persze, hogy lehet! (A zsebéből egy lufit vesz elő.) Itt van ez a csodalufi. Csak fel kell fújni. (Fújni kezdi.) Olyan nagyra, amekkorára csak bírjuk. (Tovább fújja.) Csak arra kell vigyázni, de nagyon-nagyon, hogy el ne durranjon. (Csak fújja és fújja.) S amikor már úgy látjuk, hogy elég nagyra fújtuk, egyszerűen csak elengedjük. Így! (Elengedi a lufit, abból pedig erőteljes sípolás közepette elkezd kiáramlani a levegő. A lufi ott röpköd a fejük felett, össze-vissza, mindenfelé.)Most már csak azt kell még megvárnunk, hogy teljesen leeresszen, s máris itt lesz a barátom, akiről beszéltem.

(A többiek ámulattal szemlélik az eseményeket.)

Vaszdira Karó: (amikor a lufi már teljesen leeresztett és üresen a földre pottyant:) Most!

Bohócz: (teljes, sőt talán némileg már-már el is túlzott bohóci díszben, görkorcsolyán érkezik, s körbe-körbe száguldozik a színen a jelenlevők körül.) Lepottyant a lufim, ó, jaj nekem, ne várj tovább: érkezem! Lepottyant a lufim, ó, jaj nekem, ne várj tovább: érkezem! (Hangosan, ügybuzgón kiabálva többször is megismétli ezt a mondatot.)

Vaszdira Karó: Szervusz, egyetlen, hűséges Bohócz barátom!

Bohócz: (továbbra is a görkorcsolyán száguldozva.) Vaszdira Karó! Minden mesék Ravaszdi Róka komája! Jaj, de örülök a váratlan találkozásnak! Olyan régen láttalak, szinte már az is csoda, hogy megismerlek még.

Vaszdira Karó: Szeretném neked bemutatni néhány barátomat.

Bohócz: (ebben a pillanatban a görkorcsolyával száguldozva, nagyot puffanva és nyekkenve egy még nagyobbat. hasra esik és elterül a színpadon.)

Brekkkanyó: (rémületében.) Brekkk!

Vaszdira Karó: (Zöldlevelivel és Brekkkapóval együtt odaszalad hozzá, hogy felsegítse.) Nem esett bajod, barátom?

Bohócz: (nagyokat nyögve.) Ez is a programhoz tartozik, ez is a műsor része.

Vaszdira Karó: (gúnyosan.) Egy olyan műsorszám, amelyikre senki sem számított.

Bohócz: Jó, jó. Akkor is semmiség. Sajnos, be kell vallanom, hogy ebben a görkorcsolyázásban még nem vagyok a legprofibb. Gyakorolnom kell még, mert a belépőim egyelőre még mindig ilyen fájdalmasak szoktak lenni. (A karját ápolgatja.) Jaj, szegény sajgó tagjaim. (Zavartan a többiekre néz.) Semmiség, semmiség, semmiség.

Brekkkapó: (egyetértően. ám mégis ironikusan.) Brerkkk.

Bohócz: (lassan feltápászkodik, gyors mozdulatokkal igazít néhányat az öltözékén, s mosolya máris a régi.) Hol is tartottunk?

Vaszdira Karó: Épp azt kezdtem ecsetelni, amikor elhatároztad, hogy kitöröd a nyakad, hogy be szeretném mutatni neked néhány barátomat.

Bohócz: Brekkkanyóra (kezet csókol Brekkanyónak), Brekkkapóra (üdvözlésképp feléje nyújtja a kezét, hogy lekezeljenek, Brekkkapó pedig viszonozza a kézszorítást) és Zöldleveli Kótyonfitty főméltóságú nagyágyúra, a Faluszéli Brekkkegőverseny idei győztesére gondolsz? (Katonásan tiszteleg Zöldleveli előtt; úgy összecsapja a bokáját, hogy majd hanyatt esik a görkorcsolyával a lábán.)

Vaszdira Karó: (a nevezettekhez, elégedetlenkedve.) Nem is mondtátok, hogy ismeritek Bohócz barátomat.!

Brekkkapó: (zavarban.) De." Hát.

Brekkkanyó: (szintúgy.) Izé. Hogy is.?

Bohócz: (Vaszdira Karóhoz.) Nem, ők nem ismernek engem, Vaszdira.

Vaszdira Karó: De akkor.?!

Bohócz: (a szavába vág.) Semmi de, semmi akkor, semmi máskor, meg ilyenek. Te aztán nagyon jól tudod, hogy én rettenetesen szeretem a meséket, s egyiket sem szalasztanám el a világ minden kincséért sem. Minden mese szereplőit úgy ismerem, mintha kora gyermekkorunktól fogva együtt nevelkedtünk volna.

Zöldleveli: (felcsillan a szeme.) Akkor azt is tudod, mi az én nagy bánatom?

Bohócz: Bánat? Hát az meg mi fán terem? Az miféle fogalom? Sohasem hallottam még róla. Nekem, mint bohócnak, az a legfontosabb feladatom, hogy ezt az izét. Ezt a. a. a bánatot múlassam el!

Brekkkanyó: (nagyot sóhajtva.) Zsörtölőszép királykisasszonyba szerelmes az én szerencsétlen kisunokám.

Bohócz: Már miért volna szerencsétlen? Hiszen nincs is nagyobb boldogság itt, a földi világban, mint gyógyíthatatlan szerelembe esni. (Tudálékoskodni kezd.) A tiszta szerelem pillanatai művileg felidézhetetlenek. Nincsenek olyan csodaszerek, amelyekkel előidézhetnénk azokat. Teljes odaadással, teljes szívvel kell ahhoz szeretni, hogy boldogok lehessünk. Attól szebb dolgot pedig én egyelőre még nem ismerek. S egyébként sem lehet szerencsétlen az, aki egyszer már találkozott velem! Én mindenkinek a szerencséjét elhozom, amint a lufim bárhol a világon földet ér.

Brekkkapó: Ugye.! És ki is vagy te, fiacskám, valójában?

Bohócz: Bohócz vagyok, Brekkkapó. Egyszerűen csak: bohóc. És semmi több. Bohócz, aki csak bohóc. Egy ócska varangyos bohóc, aki imád varangyos lenni és ugyanakkor imád bohóc is lenni, s igazából csak így érzi jól magát.

Zöldleveli: (felcsigázottan.) Egy ócska varangyos bohóc?! S vajon ott van-e a gyógyír a tarsolyodban az én sebemre is?

Bohócz: Miféle seb, kisapám? Felejtsd el mielőbb! Az már a múlté, nincs többet, mióta itt, előttetek a korcsolyámmal pofára estem. Volt-nincs, punk-tum, irgum-burgum! Elektromos nyenyere!

Brekkkapó: Csak bohóc?

Bohócz: És büszke arra, hogy "csak bohóc"!

Brekkkapó: Hmmm. "Csak bohóc." (Töpreng, ízlelgeti a szavakat.) "Csak bohóc". "Csak bohóc.". Kurutty-kurutty, kurutty-kurutty. "Csak bohóc.". Brekkk!

Bohócz: (egy faragott kispálcát húz elő a mellényzsebéből és Zöldlevelihez fordul vele.) Látod ezt a pálcát?

Zöldleveli: Hülye kérdés! Nem, nem látom.

Brekkkapó: Brekkk?

Zöldleveli: Hát, hogyne látnám, amikor majd kivered vele a szemem?!

Bohócz: (diadalittasan.) De nem tudod, hogy mi ez!

Zöldleveli: Varázspálca! Mi lehetne más?

Bohócz: Varázspálcák csak a mesékben vannak, ezt jól jegyezd meg, kiskomám!

Zöldleveli: S mi más volna ez, ha nem mese?

Bohócz: Ez mégsem varázspálca! Én inkább botnak mondanám. Vagy: durung! Csak éppenséggel ilyen kicsire sikeredett, hogy pálcának kell neveznünk. De akármi is legyen: nem varázs! Nincs neki semmi varázsereje. Akár te magad is kipróbálhatod. (Zöldleveli kezébe nyomja a pálcát.) Nesze!

Zöldleveli: (ki akarja próbálni a varázspálcát, ügyetlenkedik vele, varázsolni próbálna, de nem jut semmire sem.) Csiri bú, csiri bá! Csiri bú, csiri bá! Csiri bú, csira bánat! Abrakadabra! Abrakadabra! Abrakadabra! Abrakadabra! Abrakadabra!

Bohócz: (gúnyolódik.) Tojok én a babra! (Irtózatos hahotázásba kezd, mozdulataival és a hangjával is Zöldlevelit utánozza.) Csiri bú, csiri bá! Csiri búbánat, hapsikám! Csiri bú, csiri bá! Csiri bú, csiri bá neked! Ha, ha, ha! Csiri bú, csiri bá! Ha, ha, ha! He, he, he! Hi, hi hi! Hu, hu, hu! Hü, hü, hü!

Zöldleveli: (lemondóan és megszégyenülten ereszti le a varázspálcát.) Nesze semmi, fogd meg jól!

Bohócz: (még mindig gúnyolódik.) Abrakadabra, tojok én a babra!

Zöldleveli: (mérgesen.) Ne gúnyolódj velem!

Bohócz: Csiri búbánat és az efféle varázsszavak semmire sem jók. Felejtsd el őket! Most pedig figyelj: elmondom, hogy mit kell tenned! Szóval, fogod. (Mondani kezdené, de megint erőt vesz rajta a hahotázás.) Csiri bú, csiri bá! Abrakadabra! Ha, ha, ha! Hü, hü, hűűű! He, he, he! Hi, hi, hi! Csiri bú, csiri bá! Abrakadabra!

Zöldleveli: (már nem figyel a Bohóczra, időközben némán, tüntetően a folyóparthoz lép és törökülésben kényelmesen elhelyezkedik.) Nem tudom, mi olyan nevetséges ebben.!

Bohócz: Semmi, semmi! Ne haragudj, de nem bírok magammal. (Odahajol Zöldlevelihez.) Figyelj rám! Fogod ezt a pálcát, amelyikről letisztáztuk, te magad is megállapíthattad, hogy semmi varázsereje sincs. Semmi más dolgod, csak odaböksz vele szívszerelmed, Zsörtölőszép királykisasszony homlokára, s máris beteljesül a varázslat, a mese teljesíti minden óhajod!

Zöldleveli: Azt is, ami varázslat nélkül lehetetlen?

Bohócz: Jaj, ne kezdd már megint! Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell. Minden csakis és kizárólag az akaraton múlik. A te akaratodon! Ha akarod, varázslat nélkül is minden vágyad teljesülni fog.

Brekkkanyó: Jaj, milyen szép szavak, elolvadok.!

Bohócz: (továbbra is Zöldlevelihez.) Egyet koppintasz a pálcával a homlokára, s máris érti a békanyelvedet, kettőt koppintasz oda, s ő is béka lesz, a leggyönyörűségesebb brekkkleány. Ha pedig harmadszor is homlokon billented, újra emberlánnyá változik. Ha ő koppint hármat a te homlokodra, nem leszel más, mint daliás emberlegény, két koppintására pedig újra békaként kuruttyolgatsz majd. Így élhettek le majd egy gyönyörűszép életet, boldogságban, szerelemben, mikor mire lesz szükség, hol az emberi portán, palotában, királyilag, hol meg a varangyosok között. No, mit szólsz ehhez?

Zöldleveli: Mese-mese mátka!

Bohócz: Hát nem hiszed?

Zöldleveli: Nem is tudom. Olyan szép volna, ha igazak lehetnének a szavaid. Nem tudom, hihetek-e bennük, pedig annyira, annyira, de annyira hinni szeretném.

Bohócz: Akarat kérdése az egész! Ha akarod, elhiszed, ha nem akarod, nem hiszed.

Zsörtölőszép: (időközben az erdő sűrűje felől érkezik, nagyon lassan, kémlelve, keresgélve halad előre, közeledik a többiekhez, akik egyelőre még nem vették őt észre.)

Bohócz: Ha hinni fogsz benne, úgy lesz, ahogy akarod, ha meg nem hiszel, hát magadra vess.

Zöldleveli: (erőteljesen, túlhangsúlyozottan töpreng.) Kurutty-kurutty. Kurutty-kurutty.

Bohócz: Én azonban tudok már valamit, amit te még nem. Ezért csak annyit mondok, hogy nem sok időd maradt a töprengésre, hamarosan határoznod kell!

Zöldleveli: Miért? Mit titkolsz még előlem?

Bohócz: (csettint egyet az ujjával.) Csak ezt!

Zsörtölőszép: (most érkezik meg a folyópartra, ahol az előbbiek beszélgettek, odalép Zöldleveli mellé.) Hát megvagy!

Bohócz: (a többiek, Brekkkapó, Brekkkanyó és Vaszdira Karó felé fordulva int egyet, azok pedig engedelmesen, óvatosan fedezékbe húzódnak a bokor mögé, nehogy megzavarják a szerelmeseket. Bohócz is csatlakozik hozzájuk.)

Zsörtölőszép: Te vagy az a kedves békafiú, akivel akkor találkoztam, amikor eltévedtem az erdőben? Ne válaszolj! Tudom! Igen, megismerlek! Te vagy az!

Zöldleveli: (félénken kuruttyolgatva.) Kurutty-kurutty. Kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: Már mindenfelé kerestelek, de most legalább annyival könnyebb dolgom volt, hogy már ismertem a járást, amerre eljuthattam hozzád, amerre megtalálhattalak.

Zöldleveli: Kurutty-kurutty. Kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: Szívem szép szerelme, te édes, aranyos kis varangyos!

Zöldleveli: Kurutty-kurutty. Kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: Hát nem butaság, hogy egy magamfajta királylánynak egy ilyen kicsike kis béka jelentse a legtöbbet az életében? Még a dajkámnak sem mertem elmondani, mennyire hiányoztál nekem a találkozásunk óta.

Zöldleveli: Kurutty-kurutty. Kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: Biztos, ki is nevetett volna ezért, a dorgálásról nem is beszélve.

Zöldleveli: Kurutty-kurutty. Kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: Csak tudnád, te kedves kis békafiú, varangyosok legszebbike, hány éjszakán át hallgattam érdeklődéssel az ablakom alatt kuruttyolgató békahad énekét. De tegnap hiába lestelek közöttük, nem láttalak a kanális partján.

Zöldleveli: Kurutty-kurutty. kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: Biztos, hülyének is nézel most. Jön itt neked valami ágrólszakadt királykisasszony és csak beszél, beszél, beszél össze-vissza, megállás nélkül, be nem áll a szája. Csak mondja és mondja és mondja a magáét.

Zöldleveli: Kurutty-kurutty. Kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: Mintha valami szipogást, sírásfélét éreznék a kuruttyolgatásodban. Miért szipogsz, édes, imádott békadaliám?

Zöldleveli: (szipog.) Kurutty-kurutty. Kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: Ne szipogj, ne sírdogálj, édesem! Jaj, hogy megvigasztalnálak most, ha a szavaim értenéd.

Zöldleveli: Kurutty-kurutty. Kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: De úgy látom ám, hogy én is szimpatikus vagyok neked. Nem szöksz el, nem ugrasz odébb tőlem. Ha már nem beszélgethetünk, hát legalább ez is jelent valamit.

Zöldleveli: Kurutty-kurutty. Kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: Más vigasz helyett, gyere, hadd nyomjak még egy csókot a homlokodra.

Zöldleveli: Kurutty-kurutty. Kurutty-kurutty.

Zsörtölőszép: (egy hatalmas nagy cuppanós puszit nyom Zöldleveli homlokára.) Így ni!

Zöldleveli: (a pálcával óvatosan rákoppint egyet Zsörtölőszép homlokára.) Kurutty!!!

Zsörtölőszép: Ha a szavaim értenéd, ez volna itt most a legszebb szerelmes vallomás.

Zöldleveli: Minden szavadat értem, gyönyörűszép királykisasszonyom.

Zsörtölőszép: (rémületében ugrándozva hátrálni kezd.) Jááá.! Ez egy beszélő bééé-ka.!

Zöldleveli: Nem én lettem most hirtelen beszélő béka, hanem te kezdtél el érteni a békák nyelvén.

Zsörtölőszép: Hogy én?!

Zöldleveli: Hát érted, amit mondok?

Zsörtölőszép: (még mindig dadog a rémülettől.) É-é-é-é-é-é-é-é-rteeeeeeeem.

Zöldleveli: (ujjong örömében.) Működik! Hurrá! Működik a varázslat! Éljen a Bohócz! Éljen Vaszdira Karó! Működik a varázslat! Működik, működik, működik, működik, működik, működik.! Most már semmi sem állhat szerelmünk útjába.!

Zsörtölőszép: Miféle varázslat?

Zöldleveli: Kérlek, hajolj közelebb, szépséges szép királykisasszony, szívem szép szerelme, mindjárt meglátod!

Zsörtölőszép: (félénken odahajol Zöldlevelihez.) Így jó lesz?

Zöldleveli: Igen, tökéletes, nagyon jó lesz ez így! (Kétszer a királylány homlokára koppint a pálcával.) Most!

Zsörtölőszép: (amint Zöldleveli másodszor is a homlokára koppint, azonnal brekkkleánnyá változik.) Mi ez? Mi történt velem?

Zöldleveli: (mélységes, őszinte szerelmi vallomást tesz.) Szívem szép szerelme, imádott Zsörtölőszép királykisasszonyom, Isten hozott a varangyosbékák világában!

Zsörtölőszép: Hogyhogy?! Béka lettem?! Pedig semmi különöset nem vettem észre.

Zöldleveli: Nincs is ebben semmi különös: békának lenni az egyik legeslegtermészetesebb dolog a világon.

Zsörtölőszép: De, hogy én?! Aki az imént még királylány voltam.?

Zöldleveli: Most is az vagy, édesem! Figyelj csak! (Ezúttal háromszor koppint Zsörtölőszép homlokára.) Így ni!

Zsörtölőszép: (a harmadik koppintás után azonmód visszaváltozik emberi királylánnyá.) Nini! Megint ember lett belőlem, pedig esküdni mertem volna, hogy fél perce még béka voltam.!

Zőldleveli: Az is voltál, egyetlen, imádott királykisasszonyom! Béka voltál, szépséges szép varangyosleányzó, rajongott brekkkleány.

Zsörtölőszép: És most?

Zöldleveli: Ismét ember lettél, visszaváltoztattalak az akaratommal és a hitemmel, mert igenis hiszek, én hiszek kölcsönős szerelmünk varázserejében.

Zsörtölőszép: De ez így nem jó! Azonnal változtass vissza békává! Én veled akarok maradni!

Zöldleveli: Nem! Nem, drága királykisasszonyom. Most rajtad a sor. Ha te is hiszel szerelmünk erejében, neked is sikerülni fog: változtass most emberré engemet!

Zsörtölőszép: De én nem tudom, hogy kell azt csinálni.

Zöldleveli: Itt van, fogd ezt a pálcát. (Zsörtölőszép felé nyújtja a pálcát, aki pedig érte nyúl és elveszi.) S most már csak annyi lesz a dolgod, hogy háromszor a homlokomra koppints vele, ugyanoda, ahová a csókokat lehelted.

Zsörtölőszép: (tétovázik.) De én. Nem is akarlak megütni. És nem is csináltam még soha ilyet. Kuruzslással, varázslással még sohasem próbálkoztam.

Zöldleveli: Nincs is ebben semmi kuruzslás, semmi varázslat. Csak hinned kell benne, és akarnod, hogy úgy legyen.

Zsörtölőszép: De én.

Zöldleveli: Nekem elhiheted, én már megbizonyosodtam róla, pedig előbb én sem akartam ám hinni benne.

Zsörtölőszép: Hát. Ha te mondod.

Zöldleveli: (odatartja homlokát.) No koppintasz, vagy nem koppintasz?

Zsörtölőszép: (végre Zöldleveli homlokára koppint.) E-e-e-eeegy. Kett-tt-ttőőő. Három!

Zöldleveli: (amint a pálca harmadszor is homlokához ér, azonmód daliás emberlegénnyé változik.) Huhhh. No végre!

Zsörtölőszép: (heppegve.) El sem hiszem!

Zöldleveli: Pedig minden úgy igaz, ahogy láthatod.

Zsörtölőszép: Úgy és úgy, annyira és annyira akartam, hogy így legyen! S most mégis elfog a kétség, nem árultak-e el, nem csaptak-e be az érzékeim.

Zőldleveli: Én már csak a szerelem érzékére hagyatkozom.

Zsörtölőszép: Ebben pedig rólad veszek példát, szerelmem.

Zöldleveli: Minden boldogságom erre az egy lapra, az érzékek érzékére fektetem.

Zsörtölőszép: Érzék az érzékek felett! Mi többet akarhatunk még?

(Egymás karjába borulnak.)

Zsörtölőszép: (a hosszan tartó, szenvedélyes ölelésből kitépve magát az erdő felé rohanna, megragadja Zöldleveli karját, hogy magával vigye, maga után hívja szerelmesét.) Gyere, szerelmem! Most azonnal apám, a király elé kell járulnunk, hogy még ma adja áldását frigyünkre!

Zöldleveli: (most ő tétovázik.) Ilyen hirtelen?

Zsörtölőszép: Amilyen hirtelen csak lehet, amilyen sebesen a lábunk visz.

Zöldleveli: Amilyen hirtelen csak lehet! Így igaz! Máris rohanok.

(Hancúrozva, hatalmas nagy boldogságban az erdő felé távoznak nagy sietve.)

Vaszdira Karó: (előugrik a bokor mögül, Zöldleveli után kiált.) Ugye, Kótyonfitty barátom!

Zöldleveli: (megtorpan egy pillanatra, Zsörtölőszépet is visszatartva.) Vaszdira?! Meg is feledkeztem rólad.

Vaszdira Karó: Ugye, Kótyonfitty barátom, kell-e minden mesébe egy Ravaszdi Róka koma?

Zöldleveli: Most látom csak igazán, hogy de még mennyire, hogy kell!

Vaszdira Karó: (diadalittasan.) No ugye!

Zöldleveli: Ezentúl egy mese sem múlhat el Ravaszdi Róka koma nélkül! Esküszöm! (Kedvesét kézen fogva az erdő felé szaladva tűnik el a háttérben.)

Brekkkanyó: (a bokor mögül kiemelkedve.) Sok boldogságot, gyermekem! (Kezét a magasba tartva integet a szerelmesek után.)

(Mindannyian, akik a bokor mögött rejtőzködtek eddig, kimásznak onnan.)

Brekkkapó: Mi legyen most? Mihez kezdjünk most mi, akik itt maradtunk?

Bohócz: Vár ránk még egy nagyon fontos feladat: be kell fejeznünk ezt a mesét!

Brekkkanyó: De hogyan?

Vaszdira Karó: Mi maradt még hátra?

Bohócz: Nekem van még egy nagyon fontos feladatom! Brekkkapó, neked adom oda (A zsebéből egy csodalufit húz elő.), tedd el ezt a csodalufit és mindig legyen a kezed ügyében, hogy nagy szükségedben, ha nem tudsz kikecmeregni a csávából. Szóval: érted! Akármikor szükségetek lesz rám, csak fújjátok fel és engedjétek el, hogy kedvére, szabadon röpködjön a fejetek felett, szárnyaljon, akár a fantázia, a hit és az akarat. Amint ezek közül bármelyik is földet ér, én azonnal ott leszek, hogy segítsek rajtatok.

Brekkkanyó: Köszönjük szépen a segítséget, kedves Bohócz, a kisunokám, Zöldleveli Kótyonfitty és Zsörtölőszép királykisasszony nevében is!

Brekkkapó: Nélküled nem boldogultunk volna.

Bohócz: (nagyzolva.) Ugyan, ugyan, semmiség! (Görkorcsolyáján száguldozva néhány kört ír le a többiek körül, majd a mező irányában "elrobog.") Ha földet ér a lufim, én újra itt leszek, addig is, legyetek jók, gyerekek! (Amikor eltűnik a színről, kintről hatalmas csörömpölést hallunk, szegény Bohócz görkorcsolyájával ismét alaposan pofára esett.)

Vaszdira Karó: (Bohócz után kiált.) Aztán vigyázz a fékezéssel, barátom!

Brekkkapó: És mi most merre menjünk?

Brekkkanyó: Az otthonunk felé. Haza! (A sűrű erdő felé mutat.) Az pedig arra van, abban az irányban. (Karon fogja Brekkkapót és a jelzett irányba indulnak.)

Vaszdira Karó: (ugrándozik, hancúrozik körülöttük, s így halad velük együtt az erdő felé ő is.) Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja!

Brekkkapó és Brekkkanyó: (távozóban.) Éljen! Éljen! Éljen!

(FÜGGÖNY)

 

Gyurkovics Tibor: A tanár úr notesza

Balajthy bácsi helyettesített már fél éve. (A számtantanárnőnk beteg volt, az öreget nyugdíjból rendelték be.) Jól megvoltunk vele, az az igazság, csak nem tudtuk soha, hányasra feleltünk. Pedig nem állhattunk valami fényesen, akkoriban inkább horgászni jártunk, és a halakat számoltuk. Különösen Péter. Sokszor csak a táskáját dobta be az ablakon, aztán két-három óra múlva érkezett meg.

– Péter, Péter, nem lesz ennek jó vége. Hozd ki a házi feladatodat. – Az öreg türelmesen várt. – Tanár úr, nem számítottam rá, hogy épp ma… Tetszik érteni… Egyébként mindig megcsinálom…

– Péter, Péter! Mit írjak be neked? Mi jár ezért?

– Természetesen egy fa, tanár úr, egy tök. De majd pótolom.

– Fa?

– Hát csak úgy mondjuk… Szóval lehet az tűzifa, sámli, akác – lényeg az, hogy elégtelen.

– Nem tudom, mi lesz veled? – És csóválta az öreg a fejét. Szóval elég gyakran ez történt. Péter az év vége felé elkezdett nyugtalankodni – azért mégse volna kellemes megbukni. Ha néha-néha felelt, akkor is elég bizonytalanul. Hátha az öreg be sem írja a jobb jegyeket, csak a „fákat”. Még az osztálykönyvet se tudtuk megnézni, mert az öreg a saját kis noteszébe jegyezgetett csak valamit. Viszont elég gyakran bent felejtette az asztalon, s csak a folyosóról baktatott vissza érte. Péter nem sokáig tétovázott. Magához vette a noteszt. Az öreg jött vissza.

– Nem hagytam benn a noteszt, gyerekek? Mi álltunk, tétovázva.

– Nem, tanár úr. Azt hiszem, ma nem is tetszett hozni – mondta Péter.

– Az lehet, nagyon meglehet – mondta az öreg nevetve. – Kitelik tőlem. – És kibaktatott. Mi persze, röpültünk Péterrel, ki a patak mellé, meg sem álltunk addig. Lerogytunk a tavaszi fűbe, eldobtuk az iskolatáskákat, aztán elő a noteszt.

– Ne vacakolj, nézd meg már – mondtam Péternek. – Az enyémet először, ne haragudj, mégiscsak én vagyok „mélyebben”. – Egyenesen boldogok voltunk, mit is találtunk. ∗ Szép ábécében be voltak írva a diákok, de jegyeket nem találtunk. Helyettük apróbetűs bejegyzéseket, alig lehetett kisilabizálni. „Nem tanul.” Aztán: „Jó humorú.” Meg voltunk döbbenve. „Egyéniség.” Mi, a fene, Péter, te egyéniség vagy? Az öreg! Miket tud. „Kár lenne érte.” „Gondolkodik, de nem tanul.” „Apja nem él.” „Viheti valamire.” „Fantázia.” Meghatódtunk az öregen. Komolyan veszi a tanítást, nemcsak a jegyeket. Zavarba jöttünk, ahogy végiglapoztuk a noteszt, a gyerekekre mindre tudott egy-egy jellemzőt, elámultunk. Aztán a notesz leghátulsó rekeszéből fényképek hullottak ki. Két kislány képe meg egy fiúé. A fényképekből egy jókora darab hiányzott, mintha leszakította volna valami. Gyorsan visszatettük, és máris indultunk. Az öreg egy földszintes házban lakott, benn az udvaron nyílt az ajtaja.

– Na, mi az, fiatalemberek? Érzitek, hogy nincs rendben a szénátok? Álltunk csak az ajtóban. – Gyertek be, na – mondta. – Hát nem álltok valami fényesen, különösen te, Péter! Hát mi lesz? Fogsz tanulni? Várjatok, csinálok egy teát, meg esztek velem egy darab kolbászt, szalonnát, ami van. Nem lehet válogatni.

– Nem, mi igazán nem kérünk.

– Ne nyavalyáskodjatok. – És már hozta is az elemózsiát. Körös-körül könyvek még a földön is, az ágyra is odahalmozva, folyóiratok, jegyzetek. – Így élek én, hát mit csináljak? Kinek mi jut? Nekem a könyvek jutottak. Na, egyetek…

– Tanár úr… – Péter is nehezen vágott bele – megtaláltuk a noteszét… Ahogy délben takarítottam, én voltam a hetes, megtaláltam. – És nyújtotta is.

– Jaj, de rendesek vagytok! Ez szép. Nem is annyira a notesz miatt… Úgyis tudom, fejből, hogy álltok. Na, ezért kaptok egy kis tojáslikőrt. A lányoknak tartogatom inkább, de ezt megérdemlitek. – És töltötte nekünk a tömény színű, sárga italt, sűrű volt és édes-gyerekes, ittuk fenségesen. – Nem is a notesz. A képek! A gyerekek! Tudjátok, nekem a legkedvesebbek. Ekkorák voltak a háborúban a gyerekeim. Mindig magammal hordtam a képeket, még a fronton is. És megmentettek ezek a gyerekek! Így is belém fúródott a szilánk, itt, a mellemen, de nem tudott olyan mélyre menni. Azt mondta a századorvos, Balajthyt megmentették a gyerekei… Igaz is… Nem láttátok?

– Nem. Hol? Milyenek? – kérdeztük hamisan. – Itt vannak. Nézzétek. Ez a legkisebbik fiam. Ez a nagyobbik lányom, ez meg… ez a középső. Ez a szőke. A másik kettő barna. Hát már megnőttek, szerteszét vannak. Ezeket sajnáltam volna… A jegyeket nem mutatom, mert azokat már úgyis megnéztétek… De csak betűk vannak benne, hiába. – És mosolygott az öreg. Fejlehajtva eszegettünk az öreggel.

De Péter nem állta meg, csak megszólalt: – A fantázia, az hányas, tanár úr?

– A fantázia? Neked nagyon élénk a fantáziád. De jelenleg azt jelenti, hogy megbuksz, fiam. Te semmit se tanulsz. Megszeppenve jöttünk el.

– Látod, nem kellett volna ellopni. Legalább reménykedhettél volna – mondtam Péternek. Rákapcsolt a tanulásra, ki is nyögött valamit egy-egy feleletnél, de az öreg csak azt mondta utána mindig: – Fantáziád, az van, fiam. Elég az, mit gondolsz? Aztán Péter boldogan lobogtatta a bizonyítványát év végén. – Átmentem, gyerekek! Hármast adott az öreg. Van benne fantázia! Szaladtunk le a patakra, vége volt egy boldog évnek.

A feldolgozást segítő kérdések:

♦ Vajon minek köszönhető, hogy az elégtelen osztályzatnak van a legtöbb „neve”?

♦ Ha Ön dönthetné el melyik értékelési módot választaná az osztályozást vagy a szöveges értékelést?

Nógrádi Gábor:

Hogyan neveljük szüleinket?

Sajnos a szülők nevelése nem olyan egyszerű, mint a kutyáké, a macskáké, vagy a csótányoké. Tizenöt-húsz évig is eltarthat, amíg őseinkkel megértetjük, hogy nem ők nevelnek minket, hanem mi őket.

Egy fókát például egy év alatt meg lehet tanítani arra, hogy labdát táncoltasson az orrán. Egy anya azonban évekig tartó könyörgéssel sem idomítható arra, hogy a főzelékek helyett mindig rántott húst készítsen újburgonyával.

Az apa nevű élőlénnyel sem könnyebb a helyzet. Rossz szokásairól, miszerint naponta képes megkérdezni, hogy: na, mi volt az iskolában? - a legrosszabb érdemjegyek és intők folyamatos szállításával sem lehet leszoktatni.

Számtalan apró cselt és tudományosan kipróbált fogást sorolhatnánk fel, amelyek többé-kevésbé sikert hozhatnak a szülők nevelésében. (Erről majd egy külön könyvet írok egyszer.) Most a sikeres módszerek közül csak egyet említek, amellyel általában azonnali és biztos hatást válthatunk ki. Ez pedig az úgynevezett „szeretlek-technika”.

Nézzünk néhány példát:

1. Szülőanyánk óriási patáliát csap, mert nem mosogattunk el, bár megígértük. Ilyenkor nedvedző szemekkel a szemébe nézünk és tekintetünk sugarából az olvasható ki, hogy Szeretlek Anyu! A hatás holtbiztos.
2. Megnevelt anyánk némán levegő után kapkod és elmosogat helyettünk.
3. Apánk dühösen rángatja lefelé a nadrágszíját, mert osztályfőnöki intőt kaptunk. Persze nem mi voltunk a hibásak. Az a hülye Csaba ütött vissza, de ezt úgysem magyarázhatnánk el az ősünknek. Sokkal jobb, ha mélyen a szemébe nézünk, és pillantásunk azt mondja: Mielőtt agyonversz, tudnod kell, hogy szerettelek. Nevelési alanyunk szája ilyenkor tátva marad, zavartan babrál a szíjjal, mintha csak vetkőzni kezdett volna, és egy órán belül felemeli a zsebpénzünket.
4. A szülők nevelése nagy figyelmet és sok munkát igényel, de megéri a befektetett energiát. A gondosan nevelt szülő kevesebbet kiabál, sokat mosolyog, tovább él, és csak ritkán harap.

NÓGRÁDI GÁBOR: HOGYAN NEVELJÜK A NAGYMAMÁT?

A nagymamák átnevelése minden nevelési program közül a legegyszerűbb. Ez abból is látszik, hogy a feladat telefonon keresztül is elvégezhető, amely módszer a kutyusunk, a cicánk vagy a szíriai aranyhörcsögünk esetében nem vezet célra.

Vegyünk egy hétköznapi példát. Tegyük fel, hogy diós puszedlire fáj a fogunk, amit köztudottan a mi nagymamánk készít a legjobban ebben a Naprendszerben. Mi a teendő? Egyszerű. Felhívjuk telefonon a nagyit és elővesszük azt a hangunkat, amivel már három éves korunkban is kenhető állapotba olvasztottuk. Igaz, hogy mondjuk már 14 éves nagy lakli marhák vagyunk, de a nagyszülőknek nincs időérzékük, ha az unokájukról van szó. Mi mindig babák maradunk számukra. Egy alkalommal, a saját fülemmel hallottam, hogy egy izgő-mozgó tizenöt éves lányhoz így szólt a nagymamája: - Zsófika! Nem akarsz a bilikére ülni? Baj lesz!

Szóval felhívjuk telefonon a folytonos időutazással és a derekával kínlódó nagyit.

Halló! Szia, nagyikám! Jaj, de jó, hogy hallom a hangodat! Hogy vagy? Nem fáj a derekad? Majd megint megmasszírozom, jó?...

Telefonbeszélgetésünknek ennél a pontjánál már a legtöbb nőnemű nagyszülő enyhén kocsonyás állapotba kerül. Vannak azonban szívósabbak is, akik az elmúlt évek tapasztalatai alapján nem átallnak arra gyanakodni, hogy bennünket nem csupán és kizárólag az ő hogylétük érdekel, hanem netalántán valamiféle hátsó szándékunk is van a telefonálással. (Lásd diós puszedli!) Az ilyen nagyikkal még az is előfordul, hogy közbevágnak és megkérdezik, hogy miért nem látogattuk meg őket már két hete? Ilyenkor azonnal elő kell kapni a „szegény, leterhelt gyermek panaszai” című pedagógiai példabeszédet.

Imigyen: De drága nagyikám! Hát te tudod a legjobban, hogy mennyit kell tanulnom! Dolgozatot írtunk töriből, matekból felmérő, felelés a félévi jegyért, négyesre állok, de csak mert a Töki ki akar szúrni velem, aztán angol, délután torna, és a bevásárlás... meg a többi, meg a többi...

Mindezt addig hadarjuk, mígnem a nagyi teljesen megpuhul, és fogyasztható állapotba kerül, azaz át lesz nevelve.

És akkor bármit kérhetünk tőle.

Nem ismerek olyan unokát, aki ne találná meg a nagymamájához a megfelelő hangot, bármilyen nehezen is nevelhető az a nagyi. És ha mégis akad ilyen unoka, az  nem érdemli meg a diós puszedlit.